Altorjai (jócskán) posztumusz kiállítását négy adat keretezi: 2003-ban lett volna hetvenéves, és idén lesz halálának huszonötödik évfordulója. A dátumok csak közvetve jelzik azonban, hogy maga a pálya mindössze tizenhat év "terébe" szorítva nyílhatott meg, ám e teret Altorjai teljes életművel töltötte ki. A munkákat egyben látva úgy tetszik, hogy miközben egyfolytában készült a halálra - mert nem is nagyon tehetett mást -, elképesztő serénységgel és öniróniával, szigorral és kajánsággal "foglalta össze" képről képre önmagát és a világot, és teremtett szintézist a külső és belső zavar-zavarodottság között. Ma már - szerencsére - semmit sem jelent, de nekem fontos belátnom, hogy annak idején, a hetvenes években éppen ezt a szintetizáló képességet nem vettem-vettük észre Altorjai munkáiban: csak a lényeg nem tűnt fel néhányunknak, miszerint a kínos mazochizmussal és röhögtető harsánysággal egyberótt montázsok és kollázsok, festmények és szövegek éppenséggel a világegészet ábrázolják, vagyis diagnosztizálják, egyszersmind - hiszen Altorjai patikusként végzett az egyetemen mielőtt a Képzőművészeti Főiskolára beiratkozott - orvosságként is szolgáltak (amint ma is). Láttukra fel kellett volna szabadulnia mellkasunkból a lepedéknek, hogy hörgőink nyugodtan höröghessenek, mert észrevettük világunkat... és így tovább, újra és újra a végtelenségig, vagyis máig, mert most már tiszta és egyértelmű a kép: Altorjai tökéletesen képezte le a hatvanas-hetvenes években Közép-Európa látványát. Lehet, hogy az akkori rosszul értést az avantgárd társadalmi szerepébe vetett pátoszos és másfajta hit okozta, de az sem zárható ki, hogy egy sajátos understatement zavarta össze a képet. Altorjai a Gresham-kör festészeti hagyományaitól indulva a pop-art és a nouveaux réalisme hungarizálásáig jutva korával tökéletesen adekvát formát talált meg, ezt azonban - azt hiszem - ő maga, de barátja, Erdély Miklós is, talán túl hamar, talán túl "engedékenyen", mintha el-elviccelték volna, felkínálva a lehetőséget, például a Gyagyaista kiáltvánnyal, hogy ne kelljen komolyan venni, ne kelljen szó szerint érteni az infernális mondatokat, a szívszaggató képeket. Úgy rémlik, mintegy felajánlották, hogy pusztán campként legyenek értelmezhetőek, és a munkákat, egyszerűen önvédelmileg, be lehessen utalni az abszurdkodó neodada elfekvőjébe, miközben (ma már) nyilvánvaló, hogy a magyar képzőművészet egyik legkoncentráltabb és legbátrabb teljesítményéről van szó. Ezt azután most az életmű belső idejét pontosan megjelenítő, nagyszerű rendezés egészen nyilvánvalóvá is teszi.
Nem mernék analógiákkal fontoskodni, de Altorjai teljes elszántságát illetően mégiscsak megemlíteném Vajda Lajos nevét; énjének felszántásával, Egójának roncsolásával kapcsolatban pedig Gedő Ilka negyvenes évekbeli önarckép-sorozatait vagy éppen kortársának, Major Jánosnak néhány munkáját (Petri Györgyöt is lehetne idézni), de persze e nevekkel mindössze csak annyit jeleznék, hogy Altorjai expanzív önanalízisei, majd ezek szintézisbe forduló variációi milyen mélyen gyökereznek a huszadik század magyar művészetében. Arról nem is szólva, hogy Edvard Munch vagy (a festő) Arnold Schönberg és Antonin Artaud, vagy a bécsi akcionisták nyomai is felfedezhetők az analógia szintjén Altorjai légcső- és tudattágító mixtúrájában, miközben egyszerre megható és döbbenetes az a ragaszkodás, mellyel Altorjai önmagába a hagyományba, a magyar képzőművészet tradíciójába igyekezett belekapaszkodni. Ha nem lenne frivol a gondolat, úgy is fogalmazhatnánk, hogy műveiben a pannon szellem lel új tükörre. De ami mindennél fontosabb: az Altorjai Sándoréval párhuzamos két kiállítás tökéletesen igazolja, hogy egyrészt a hatvanas-hetvenes évek fordulójának gondolkodásmódja és művészete akarva-akaratlanul és új tradícióként Magyarországon is alapélménnyé vált, másrészt a korszak szelleme és gondolkozástechnikája meghatározó maradt máig is.
Altorjai Sándor posztumusz ki-állítása végül is nem meglepetés, hanem igazságtétel, és - legyünk békésen bombasztikusak - győzelem. Triumfálás az idő és az időverte ideológiák meg teóriák fölött: egységes és feledhetetlen életmű, melyet most már semmiféle szándék, jó vagy rossz akarat nem vehet vagy verhet ki a művészettörténetből.
Hajdu István
Műcsarnok, megtekinthető 2004. február 8-ig
