Képzőművészet: Átjáró (Tolvaly Ernő kiállítása)

  • Hajdu István
  • 2004. május 27.

Zene

Tolvaly Ernő az elmúlt évek-ben - akárcsak tíz-tizenöt évvel idősebb pályatársai közül jó néhányan, mint Keserű Ilona, Bak Imre vagy Hencze Tamás - kitartó önreflexióval a szintézis esélyeit vizsgálja. Úgy tetszik, friss munkái sem tesznek mást, mint hogy teret adnak a különböző periódusokban megtalált elemek, motívumok, vizuális gondolatok "sorsának" folyamatos, egymásba kötődő átírásához.

Tolvaly Ernő az elmúlt évek-ben - akárcsak tíz-tizenöt évvel idősebb pályatársai közül jó néhányan, mint Keserű Ilona, Bak Imre vagy Hencze Tamás - kitartó önreflexióval a szintézis esélyeit vizsgálja. Úgy tetszik, friss munkái sem tesznek mást, mint hogy teret adnak a különböző periódusokban megtalált elemek, motívumok, vizuális gondolatok "sorsának" folyamatos, egymásba kötődő átírásához.

Tolvalyt mindig is a festés-festészet alapkérdései érdekelték. Már a hetvenes évekbeli performanszai, fotósorozatai, tárgyegyüttesei és festményei is az áttetszőség, átlátszóság, takarás, átfestés érzéki, de elsősorban gondolati, illuzionisztikus és konceptuális lehetőségeivel foglalkoztak. Későbbi munkái is az érzéki-retinális és a konceptualista fogalmazás viszonyát, megfeleltetési esélyeit vizsgálták (Duchamp kiábrándultságával hol kokettálva, hol vitatkozva), s úgy tetszik, a látvány izgalma felett érzett

meghatódott öröm

végül megerősödött az elmúlt években. A nézőnek az a benyomása (mondhatnánk, impressziója, s ez nem is rossz ebben az esetben, hiszen a nagy vásznak felületein közvetlenül Monet-ra és áttételesen a posztimpresszionizmusra utaló jegyek és jelek rezegnek szorgosan), hogy a festő által a vászonra "lapozott" síkok külön-nemű felületei egyrészt illuzionista kollázsként, másrészt egy keretbe szorított sorozat összegzéseként tekinthetők. Továbbá, hogy egyszerre művészettörténeti folyamatok és kimerevített pillanatok lenyomatai időben és térben, így viszont inkább egy tudás montázsai. Megidéződnek például klasszikus konstruktivista jegyek, és utalások szintjén felrémlik a hetvenes évekből a francia Support/Surface csoport intelligens festészeti gyakorlata és érzéki elmélete is. De leginkább Tolvaly Ernő saját idejében és terében kószálhat a néző, hiszen a nagy vásznakon összeszövődik az elmúlt majd' húsz év festői praxisának minden eleme. Tolvaly a kilencvenes évek elején festményein azonos értékű felületeket rendelt egymás mellé, hogy egy laza, ám mégis feszült struktúrát teremtsen, mely a képet alkotó "technikai" elemekből szerveződő másfajta struktúrával élt együtt, pontosabban ütköződött azzal. Vagyis a festő a keret, a merevítő lécek, az üresen hagyott felületek - tehát az eszközök - "készletével" állította dialektikus viszonyba a megfestett síkot, a tartalmat. Ez végeredményben a helyet jelentette - a virtuális, nem fizikai helyet -, ami a van és a nincs, a fedés (a festék), a fedendő (a vászon), a fedő (a kép) és a fedett (az üres sík) között létezhet. Tolvaly Ernő ekkortájt készült képeinek további értelmezési lehetőséget a felületek érzékisége, kvázi-látványelvűsége adott. A művek egyszerre szóltak a fedőréteg világszerűségéről, a jelenség és lényeg egymásba csúszásáról, a tények tényvalóságáról, s megmutatták a dolgok együttélésének folyamatát, de legalábbis a folyamat döntő stációit.

Az elmúlt hét-nyolc évben festészete sajátos módon "archaizálódott". Képei mintha a francia impresszionizmus - elsősorban az említett s a nyolcvanas évektől világszerte új fénybe állt Claude Monet - műveinek festészetfilológiai (ha van ilyen) analízisét végezték volna el: virtuális optika- és léptékváltással a színviszonyok, színmegfelelések és a nyom, nyomhagyás mozdulatait, mozzanatait vizsgálták. Később ragyogó, majd az idők folyamán

egyre halálosabban

szikkadt fűzöld lombsátrakba, lombesőkbe, lombzuhatagokba rejtette a szeretett Monet-tól megidézett gesztusokat, melyeknek az eredetükhöz-eredetihez már csak a delejes áttétel folytán volt közük.

Most e két út keresztezi egymást Tolvaly Ernő képein s a valóban montázsszerű szintézisben. Nem az ismétlés-ismétlődés monotóniája szomorodik elő a korábbi formák és érzetek megidézésében: azzal (is), hogy új és "váratlan" színek, már-már Van Gogh-os sárga és vörös festékpászmák villannak fel a már ismert törött rózsaszín, fűzöld vagy homokszürke ecsetnyomok között, inkább az eltökélt fokozás érződik az egymást fedő, egyben erősítő síkokon, melyek átjárhatók - erre utal valószínűleg a kiállítás címe is - a szó szoros és átvitt, mondjuk fontoskodva, vizuálszimbolikus módján is.

Hajdu István

Dovin Galéria, július 3-ig

Neked ajánljuk