- sisso -

Az énekes-hegedűs Iva Bittová a cseh zenei élet legfontosabb és általunk leginkább ismert képviselője Karel Gott után. Az avantgárd, a pop, a népzene és a klasszikus zene elegyéből mára messziről felismerhető zenei stílust hozott létre. Szeptember 20-án és 21-én a Nederlands Blazers Ensemble nevű holland kamarazenekarral lépett fel a Trafóban, a Come Dearest (Gyere Drágám!) című új programmal. Ivát sokan artisztikusnak tartják, de még többeket nyűgöz le a tehetsége és a hangja mellett az a gyermeki, egyedi játékos stílus, ami még a nem komolyságukról híres hollandokat is levette a lábáról.

Magyar Narancs:

MN: Kaptál ilyen visszajelzéseket?

Avideo- és DVD-kiadói kurázsinak két jó húzása volt az év végére: az egyik, hogy nem adott ki egyetemes érvényű, télapós akciófilmet, a másik, hogy rehabilitálta David Lynchet mint sci-fi-rendezőt. Az 1983-ban -Frank Herbert azonos című regénye alapján - készült sci-fi saga ugyanis egyedül a Galaktika fanklub szívügye volt nálunk annak idején.

Magyar Narancs: A

Miguel Santesmases neve, mint annyi spanyol rendezőé, Saurán és Almodóvaron túl, nem jelent semmit a magyar közönség számára. Második filmje sem a mozikba került, hanem videón lehet megnézni, ám a házi videokészlet feljavulására szolgál.

Nem unatkoztam és nem maradtak bennem indulatok, csak egy apró hiányérzet, valami vágy az egész estét betöltő Gothár- nagyjátékfilm iránt, ami helyett a Paszport igazi, szabadidős ujjgyakorlat, és aki azt mondja, hogy erőtlen és halovány, annak nincsen igaza. Nem akarom, hogy igaza legyen. Az persze érezhető, hogy nem volt tele pénzzel és idővel, de levette a dolgot, és ennek megfelelően alakította a filmet: rövidre és kevés szereplősre, mert kicsiben és pasztellben is tud gondolkodni.

Magyar Narancs: Az ilyenre mondják, hogy kísérleti film.

Magyar Narancs: Innen Simó Sándor temetésére kell menned. Mi az, ami a te filmedből az övé is?

Ha egy kortárs műnek már a címében is benne van a dugás, azt határozott elutasítással szokás kezelni a magyar kőszínházi berkekben. A Shopping and Fucking című, kilencvenhat óta egyébként már nemzetközi sikereket aratott, korfestő kortárs brit dráma sorsa ezért törvényszerűen az volt, hogy egy független, hontalan társulat vigye a poklot jelentő deszkákra.

Nekem aztán bármit mondhatnának a kicsi, fájdalmukban is hallgatagon mosolygó, karaoke-függő, tektonikus katasztrófák tekintetében jól kondicionált, keletkezésmítoszaik szerint testvéri incesztusból termett japán emberekről, minden momentum érdekes volna, lévén, hogy soha nem jártam még a felkelő nap országában, sőt egy-két metropolis forgatagát kivéve nagyobb csoportokban sem láttam őket fel-alá menetelni. Olvastam persze Gibbson könyveit, és láttam a Blade Runner című filmet meg a többit, amelyekben az utópisztikus társadalom nagyon jellemző szociális, tudományos és kulturális szegmensét képezi a japánság. Fejtettem le már a netről manga-animációt, ültem Suzukiban, és láttam úgy visszatérni Japánból a jelenlegi magyar nagykövetet a Tilos az Á-ba, hogy már csak hajlongott, mint aki mindent tud - de a világnak azt a részét igazából mindig is a jótékony lávafüst és tengeri pára rejtette el előlem.

Színházi fesztivált nézni mindenütt jó, de legjobb máshol. A széles Londonban például amellett, hogy