A világ egyik legősibb, a Távol-Keletről származó stratégiai játéka a gó. Európában a XIX. században vált ismertté, nálunk azonban leginkább csak kétbetűs szó a keresztrejtvényben. Pedig akadnak magyar játékosok, sőt hazai versenyek. Suh Dae Von, Dél-Korea magyarországi nagykövete idén már második alkalommal karolta fel azt a versenyt, amely a hangzatos II. Budapesti Nemzetközi Badukverseny nevet kapta.Abaduk a gó koreai neve, de Kínában például ma vejcsinek, bekerítős játéknak nevezik. A klasszikus szövegekben viszont leggyakrabban a Ji elnevezéssel találkozhatunk, amit általában sakknak szokás fordítani, jóllehet a kínai sakk, amely sok hasonlóságot mutat az európaival, egy teljesen más játék. Szóval számunkra nemcsak maga a gó, a keletkezéstörténet is meglehetősen bonyolult.
A versenyt megelőzően Suh Dae Von a nagyköveti rezidencián fogadta a játékban érintetteket és a - dilettáns - érdeklődőket.
A magyar-koreai rokonság
jegyében zajlott társalgás során megtudtam, hogy nekik is a családnevük van elöl, ugyanúgy címezik a postai borítékot, és hogy ők is "kicsi ország", legalábbis a szomszédos Kínához képest. Sőt. A koreai himnuszt 1930-ban egy olyan, Magyarországon tanult zenész szerezte, akinek a mestere Kodály Zoltán volt. Mint kiderült, a nagykövet kiváló játékos, maga is bajnoknak készült, de a szülei a diplomatapályára kényszerítették.
Amikor megláttam a tízezer dollárnál is többe kerülő, egy darab fából faragott ormótlan táblát és a hozzá való, Menthos cukorkához hasonlítható fekete-fehér köveket, kicsit csalódott voltam. A játékhoz kötődő legendákat hallgatva arra számítottam, hogy olyan lesz az egész, mint a Jumanji. Koreai őserdők vadjai, japán pagodák eszelős lakói, kínai katonai felkelések elevenednek meg a szobában, és nekünk majd eszeveszetten kell menekülnünk a követség titkos katakombáiban. Ehelyett két kiváló hazai játékos, Kőszegi Dia és Mérő Csaba csendesen leült a táblához, és bemutatott egy alapjátékot - a gyengébbek kedvéért. Játékuk nyomán azonban csoda történt, ugyanis a laikusok számára is megcsillant, hogy ez egy
annyira egyszerű és szép
játék. Ha a világegyetemben van még civilizáció rajtunk kívül, ez az egy dolog biztosan összeköt velük.
Az egyszerűséget persze a szabályokra értem, amelyek - ellentétben a sakkal - fél óra alatt elsajátíthatók. Kétszemélyes játék, kell egy 19x19 mezőre felosztott tábla - de van a 8x8-as ovis verzió -, 180 fehér, valamint 181 fekete korong. A játékosok felváltva helyezik el köveiket a tábla vonalainak szabad metszéspontjaira, a feketével kezdve. (A korongok a táblán nem mozgathatók.) Ha egy korongot vagy egymáshoz kapcsolódó korongokat az ellenfél minden oldalról bekerít, le is szedi őket. A cél: terület- és fogolyszerzés, minél több területet kell bekeríteni, és minél több ellenséges korongot leszedni. A játéknak akkor van vége, amikor már nincs több lehetséges lépés. A kínai, japán, valamint koreai szabályok eltérnek egymástól, de ezek a differenciák leginkább a kezdésnél, illetve a játék végén, a pontok összeszámlálásánál használt módszerekben mutatkoznak meg. Vannak még speciális szabályok is, de kizárólag haladóknak.
A gó látszólag tehát egyszerű, ám a nehézségek már az első kövek táblára helyezésénél elkezdődnek. Ahogy azt a Marriott Szálló halljában zajló versenyen Berkovich Gábor, a Székesfehérvári Gó Szövetség egyik fő szervezője és a www.axis.hu/origo információs weboldal egyedüli megalkotója mondta: "Nem dobják fel olyan hamar a nyitólépéseket, mint a sakkban. A játék bonyolultságát ugyanis a rengeteg fajta stratégiai lehetőség adja, amire már az elején nagyon figyelni kell."
A lépésvariációk száma állítólag eléri a tíz a hétszázötvenedikent, ami elképzeléseim szerint csak egy kicsit lehet kevesebb, mint a világegyetemben található összes atomok száma. A játékosnak az első szakaszban kell kialakítania azt a képet, ami a legjobban szolgálja az érdekeit, mivel a rosszul feltett első öt kővel el lehet veszteni a partit. A középjátékban kell érvényre juttatni a stratégiát, majd amikor stratégiai távlatok már nincsenek - tehát kő kövön hever -, tele vannak rakva a keresztező pontok, akkor kell(ene) az apróságokat észrevenni.
A kívülállók számára a befejezéséhez közeledő partik táblaképe jelenti a legnagyobb élményt, mivel a sokféle alakzat önmagában is esztétikus. Egyébként ebből sejthető, miért vannak behozhatatlan előnyben a keleti játékosok: egy művelt ember odaát ugyanis legalább ezer kandzsit, azaz képszerű írásjelet tud, így egy-egy góalakzat kialakulásának időben való felismerése vizuálisan nem okozhat neki gondot.
- sisso -
A gó eredetéről
A legtöbb kínai legenda szerint Jao találta föl a gót, hogy annak segítségével tanítsa fiát, Tan Csut. Mivel Jao a legendák szerint az i. e. XXIII. században uralkodott, ezt alapul véve a játék több mint 4000 éves. Egy másik legenda szerint, melyet Csang Hua jegyzett le i. sz. 280 körül, a közvetlenül Jaót követő uralkodó, Sun találta föl a gót, bár indíttatása ugyanaz volt. Gyenge képességekkel rendelkező fiának okosodását remélte tőle. Fia állítólag később letaszította őt a trónról, azaz eredményes volt a tanítás. A feljegyzésekből tehát az következik, hogy i. sz. 280 körül a gó már elterjedt és közkedvelt játék volt Kínában. Ennek ellenére néhány évszázaddal korábban, i. e. 500 körül Konfuciusz egyik művében becsmérlően nyilatkozik a játékkal kapcsolatban, mondván, hogy az azzal való foglalatosság csak egy fokkal jobb a falánkságnál és a lustaságnál.
(´ri Sándor: Ázsia társasjátékai;A gó története, Selyemút, I. évfolyam, 4. szám)
