A hírmanöken és a hagymakarikák

szerző
- sisso -
publikálva
2003/1. (01. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Tűsarok: Te voltál az első kereskedelmi média arc, olyan

Tűsarok: Te voltál az első kereskedelmi média arc, olyan

Stahl Judit az egyik legjelentősebb médianő, amióta kereskedelmi tévék vannak Magyarországon, és sikerei sem voltak kétesek. Most mégis visszavonulót fújt a híradó műfajból, és főzni kezdett. Nem példátlan a dolog, de minimum furcsa. Ezért szerettünk volna utánajárni az okoknak."hírmanöken", akiről tudni lehetett, hogy nemcsak olvas, hanem szerkeszt is, és tele van a feje véleménnyel. Magyarországon, úgy látszik, nem vevők erre hosszú távon a televíziók. Ezért hagytad abba?

Stahl Judit: Én nagyon szerencsés voltam eddig, mert tévésként valahogy mindig megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy azt csináljam, ami a legjobban érdekel. Bár filmrendezőként végeztem, mivel az osztályban rajtam kívül senki más nem volt kíváncsi Kepes műsorvezetés-óráira, szinte éveken át lehettem magántanítványa. Ezért aztán mikor 12 éve elkezdtem tévézni, ott volt minden lehetőség: rendezhettem, szerkeszthettem, dokumentumfilmeket készíthettem, riportokat csinálhattam.

Tévésként nagyon izgalmas feladat volt, amikor több mint 5 évvel ezelőtt nekem és Pálffy Pistának jutott a lehetőség megmutatni: milyen a kereskedelmi hírtelevíziózás; milyen legyen a műsorvezetés stílusa, hangvétele. Valami újat kellett kitalálni, amire itthon eddig nem volt példa.

Ami a hosszú távot illeti, szerintem 5 év és 1200 adás nem kevés. De soha nem állt szándékomban Guinness-csúcsokat döntögetve megnyerni a "magyar hírolvasás hosszú távú királynője" címet. Ugyanis csak addig tudok százszázalékos lenni valamiben, ameddig az teljesen leköti az energiáimat. Ám néhány év elteltével a Tények nekem nem volt már elég, mert nem volt eléggé kreatív a feladat.

Néztem, hogy akkor merre tovább, de bármibe is kezdtem - portréműsortól a felolvasóestekig -, mindig kiderült, ezek nem illenek bele a kereskedelmi tévézésbe. Nincs helyük olyan csatornán, amely voltaképp egy huszonnégy órás reklámfolyam, amit néha meg-megszakít egy-egy műsorelem. És ezt most nem cinikusan mondom, mert tökéletesen logikus, ha egy kereskedelmi csatorna alapítói a betett pénzükért hasznot akarnak.

T: Miért döntöttél úgy, hogy a "gyárból" az úgymond nőies "főzés" felé veszed az irányt?

SJ: Már egy évvel ezelőtt fel akartam állni a Tényekből, de akkor azt kérték, maradjak a választásokig. Viszont közben csak gyűlt és gyűlt az energiám, és hirtelen azon vettem észre magam, mennyire beindultak a főzési szenvedélyemmel kapcsolatos dolgaim.

Olyannyira, hogy a nyár végére aztán már összeegyeztethetetlenné váltak a napi tévézéssel. Míg a Nők Lapja-beli cikksorozatom és a most megjelent szakácskönyvem belefért volna, addig a Főzőiskola megszervezése és beindítása már határesetnek számított. Aztán a végső lökés az volt, hogy egy éve leforgattam a stábommal a főzős műsorom próbaadását, s miközben a tévé vezetőinek nagyon tetszett, tudomásul kellett vennem a döntésüket, hogy nem reszelhet parmezánt szombat délután a képernyőn az, aki péntek este az izraeli-palesztin konfliktusról tudósít. Így választanom kellett, és én döntöttem: kiszálltam a tutiból valami sokkal bizonytalanabba.

És ezzel rengeteg új út nyílt meg előttem. Egyrészt azzal foglalkozhatom, amit imádok, közben meg jut időm más munkákra is. Most készítettünk egy többrészes dokumentumfilmet arról a nevelési módszerről, hogy miképp kell már gyerekkorban lerakni a kevésbé agresszív társadalom alapjait, elkezdtem szervezni a következő jótékonysági felolvasóestet, és évek óta fekszik a fiókomban egy általam lefordított színdarab a modern tánc nagyasszonyáról, Martha Grahamről, amit nagyon szeretnék megrendezni.

T: Nem tartottál attól, hogy azzal vádolnak majd, hogy a híres ember mindegy, hogy mit csinál, főzhet is, hímezhet is, akkor is szenzáció meg pénz lesz belőle?

SJ: Tulajdonképpen nem. Mert ha a pénzt tartottam volna elsődleges szempontnak, akkor biztos nem állok fel a Tényekből. És én egyáltalán nem tudok se hímezni, se kötni, se subázni, főzni viszont igen. Mivel hónapok óta jelennek meg receptjeim, sok visszajelzést kaptam, hogy ez vagy az finom volt, és mennyire örültek neki. Tehát nem elég, hogy valaki híres, értenie is kell ahhoz, amit csinál. És ezt a "főzőcskét" nagyon komolyan veszem.

Megszállottan hiszem ugyanis, hogy ebben a felgyorsult tempójú világban van helye annak a civilizált örömnek, amit hétköznap este egy rohanós nap után a párommal közösen elfogyasztott, gyorsan elkészített vacsora jelenthet, vagy az a felszabadult bulizás, amikor a barátainkkal együtt sütünk pizzát a hét végén. Sőt, én kispolgári módon, a ráérős, családi, vasárnapi ebédeket is szeretem. Mert ezek az együttlétek sosem pusztán magáról a kajáról szólnak, hanem kapcsolatokról, érzelmekről.

T: Nem gondolod, hogy ezzel a hírszerkesztőből szakácsnővé változással beágyazódsz a női szerep sztereotípiáiba, miszerint férfinak a híradóban, nőnek a konyhában van a helye?

SJ: Remélem, hogy amiképpen mást és újat csináltam, amikor hírműsort vezettem, úgy most is tudok valami újat mutatni ebben is - az egyik mondjuk rögtön annak a sztereotípiának a leépítése volna, hogy ha egy nő főz, akkor egyértelműen káposztaszagú házura-kiszolgálóvá válik. Szeretném, ha a női egyenjogúságot nem azáltal kellene elérnem, hogy a mai férfiszerephez idomulva megpróbálom bepréselni magam valami olyan személyiségbe, aki nem vagyok.

T: Művészetnek tartod a főzést?

SJ: Amikor sitty-sutty kell összedobnom egy vacsit, akkor semmiféle művészetet nem érzek, maximum csak éhséget. De ha komolyra kell fordítanom a szót, akkor leginkább alkalmazott művészetnek tartom - és ilyen minőségében talán az építészethez áll legközelebb. Vannak ugye technikai adottságok, amelyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni: hány fokon csapódik ki a fehérje, mire jó egy-egy alapanyag meg ilyesmi, és persze a végeredménynek is "működnie" kell, azaz fogyaszthatónak kell lennie. Aztán hogy egy-egy építőkővel mit kezdesz, na ott már az inspirációnak, fantáziának is szerepe van.

T: A receptkönyv sztorijait olvasva rájöttem, hogy te különféle társadalmi alakulatokban gondolkodsz, ha a kajavendégeket tekintjük. Baráti főzés, egyedüllét, kettesben, de a családi főzés és az intim együttlét nem szerepel olyan súllyal, mint például a harmincon túli nők esti partija. Fontosabbak neked a barátok, vagy a családról nem akarsz elárulni intim dolgokat?

SJ: Ebben a könyvben négy fejezet van: többesben, párosan, szólóban meg az enni és utazni. Ez az én pillanatnyi élethelyzetem lenyomata. Egyébként meg a kettesben nálam konkrétan a családot jelenti, legalábbis egyelőre.

T: Sokszor hangsúlyozod a könyvben, hogy ezzel vagy azzal a gyorsan elkészíthető étellel elismeréseket lehet aratni. Ezek szerint a főzésben is megmaradtak a sztár attitűdjei. Fontos neked a csábítás a főzéssel is? Milyen lehet ez a csábítás, és hol vannak a határai?

SJ: Szerintem az égadta világon semmi köze nincs se sztársághoz, se sztárallűrhöz, ha valaki örül annak, hogy megdicsérik a főztjét. Egyszerűen jó érzés, ha ízlik a főztöm. Persze lehet, hogy ez amolyan ősi, háziasszonyos vágy, miszerint ismerjék el a család/törzs/faj fennmaradásában az ételadással viselt szerepemet. A főztjével pedig egy étteremnek kell csábítania a közönségét, nem egy házitündérnek a családját.

T: Nekem most úgy tűnik, hogy minden annyira rendben van körülötted, minden ki van számítva, be van osztva. Ez csak a látszat? Érnek azért meglepetések most is?

SJ: Még sosem voltam ennyire boldog, és még sosem dolgoztam ennyit, mint most. Nem állítom, hogy heherészve ébredek reggelenként, de nagyon sok energiát ad, hogy olyan munkákkal foglalkozom, amelyeket imádok. Eléggé szentimentális, de ki merem mondani: nagyon jó, ha valaki a szenvedélyének élhet, és megpróbálhatja megvalósítani az álmait. Nekem ilyen álmom volt például az a Főzőiskola, ahol lelkes amatőrök tanulhatnak profi szakácsoktól és cukrászoktól. Mivel Magyarországon nem találtam ilyen iskolát, amikor évekkel ezelőtt magamnak kerestem, elhatároztam, hogy egyszer majd szervezek egyet. Hát most van itt a majd.

- sisso -

szerző
- sisso -
publikálva
2003/1. (01. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...
https://ad.doubleclick.net/ddm/trackclk/N9356.3064282ADA-MANCS-ROS-DES/B20258930.204432256;dc_trk_aid=404585362;dc_trk_cid=92488506;dc_lat=;dc_rdid=;tag_for_child_directed_treatment=