Öt perc múlva zokogtak (Lévai Katalin, a Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztérium esélyegye

szerző
- sisso -
publikálva
2003/10. (03. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Folyóiratot szerkeszt, tanulmányokat ír, minisztériumi főigazgatóságot vezet, tanított az ELTE szociológia szakán, írt feminizmustörténeti könyvet, vezetett családsegítőt, tanulmányozta a szegénységet. Ma a női esélyegyenlőséggel foglalkozik.

esélyegyenlőségi főigazgatója

Folyóiratot szerkeszt, tanulmányokat ír, minisztériumi főigazgatóságot vezet, tanított az ELTE szociológia szakán, írt feminizmustörténeti könyvet, vezetett családsegítőt, tanulmányozta a szegénységet. Ma a női esélyegyenlőséggel foglalkozik.

Tűsarok: Honnan ered a "kisebbség" védelme iránti elkötelezettséged?

Lévai Katalin: Gyerekkoromból hoztam magammal, miután olyan családból származom, ahol mindenféle kisebbségek éltek. Mindkét szülőm kettős anyanyelvű volt, anyám szerb és magyar, apám olasz-magyar. Így soha nem volt újdonság nekem a különböző kultúrájú emberek találkozása.

Borzasztóan érzékeny vagyok minden jogsérelemre, és egész életemben az voltam. A hétköznapi életben a bőrömön is érzem azt, ha valakit az etnikai, nemi vagy éppen az életkorából következő hovatartozása miatt bántanak. Azért képeztem magam nem kevés ideig különböző egyetemeken, hogy felismerjem az előítéletek okait is. Nagyon fontosnak tartom azt, hogy az ember észrevegye például, hogy annak a diszkriminációnak, ami a származása, illetve a fogyatékossága miatt ér valakit, nem ugyanaz az alapja. Utóbbit paternális módon lesajnálva szokták megközelíteni, nem tekintik intellektusnak, holott ő csak mozgássérült, nem szellemi fogyatékos. A romákat elutasítják, a zsidókat gazdasági riválisnak tekintik, de tudjuk, hogy az előítélethez nem kell alany, elég, ha az ember kivetít magának egy fantomképet, hogy gyönyörködhessen benne.

T: 1989-ben ezek leküzdésére alapítottad az Esély című folyóiratot?

LK: A kirekesztődésellenesség volt az alapja, azt akarta közvetíteni, hogy az ember úgy élhessen, ahogy az neki megfelel, de nem voltak meg hozzá még a szavaink. A nyolcvanas évek elejéig még a szegénység sem volt elfogadott szó, a halmozottan hátrányos helyzetűt használták helyette. A fogalmak finomítása és különböző új, erre a dologra vonatkozó kifejezések az Európai Unió megalakulásától kezdve jöttek be hozzánk. A magyar szociológia is más fogalmakkal operált, és csak lassan gyűrűztek be az angolszász kifejezések, amelyek közül néhányra a mai napig sincsenek szavaink, mint a gender vagy a policy. Ezzel a problémával a nyolcvanas évek közepén Ferge Zsuzsáék szembesítettek, mert a ´85-ben induló első magyar szociálpolitikai képzésen vettem részt mint nullszériás diák, aki még azt sem tudta, hogy 1988-ban majd milyen diplomát fog kapni. Négy év alatt sikerült elérni viszont, hogy a szociálpolitikusi szakmát akkreditálják és elfogadtassák.

Tulajdonképpen egy nem igazán létező szakmának kezdtünk írni. Olyan külföldi és hazai kutatási módszereket és eredményeket közöltünk, amelyek egy alakuló szakma alapjait adták meg. Az Esély ebből a szempontból hiánypótló folyóirat volt.

T: Miért a női esélyegyenlőséggel kezdtél el kiemelten foglalkozni?

LK: Addig valóban nem foglalkoztatott a téma, míg 1995-ben a Munkaügyi Minisztériumból fel nem hívtak, hogy alakulna egy női esélyegyenlőség titkárság. Pekingből jöttek vissza akkor többen a Női Világkonferenciáról, ahol Magyarország is aláírta azt a szerződést, hogy kormányzati szinten női esélyegyenlőség politikát csinál, és úgy gondolták, hogy én lennék erre a megfelelő ember. Millió programot csináltunk, például megnyertük a női diszkrimináció elleni első munkaügyi próbapert, megcsináltuk a Női sorsok a XX. században című kiállítást a Nemzeti Múzeumban, pályázatot írtunk ki női életrajzokra. Próbáltuk kormányzati szintre vinni és minden minisztériumban megjeleníteni az esélyegyenlőség politikáját.

T: Miért nem maradtál 1998-ban a titkárságon?

LK: Nem akartam ott maradni. Nem küldtek el, csak lefokoztak volna. Előtte tökéletes önállósággal dolgoztam, és ebből nem tudtam volna visszavenni. Ekkor lettem köztisztviselőből a Nők és Férfiak Közötti Esélyegyenlőség Alapítványnak a megalapítója. Addigra már beleszerettem a témába, és nem akartam abbahagyni. Akkor írtam a Nő szerint a világ című feminizmustörténeti könyvet, és több könyvet is, amíg 1998 és 2002 között a Fidesz regnált. Ilyenkor írni kell annak, aki nem ért egyet az uralkodó politikai kurzussal.

T: Mi volt az alapítvány fő tevékenysége?

LK: Könyveket adtunk ki, és főleg képzéssel foglalkoztunk. Addigra már nagyon láttam, hogy a nőkben tudatosítani kell, hogy az a sok hátrány, ami éri őket, pusztán azzal a ténnyel áll összefüggésben, hogy nőnek születtek. Ezt a magyar nők nem igazán ismerték föl. Bejártuk az országot, kialakítottunk kapcsolatokat a polgármesternőktől a munka nélküli roma nőkig mindenkivel, akit megtaláltunk. Megyeszékhelyeken, falun, az ország minden szegletében tartottunk képzést. Megszerveztünk egy hálózatot. Kerestünk embereket, akiket megfizettünk azért, hogy megszervezzék nekünk a helyi képzést, és mentünk tanítani. Aztán ezt a kapcsolatrendszert, amit a civil társadalomban alakítottam ki, most gyönyörűen tudom alkalmazni, újra köztisztviselőként.

T: Miből tartottátok fenn az alapítványt?

LK: Az akkori kormánytól nem akartam pénzt szerezni, ezért külföldről szereztem a muníciót. Többnyire európai uniós pályázatokból.

T: Az országjárás során kiderült számodra, hogy a magyar nők esetében mi a legsúlyosabb esélyegyenlőtlenségi tényező?

LK: Hadd induljak ki az egyénből, ami nem szokványos a politikában. A legnagyobb probléma az, hogy a nők még mindig teljesen elfogadják, hogy az ő életpályájuk nem olyan fontos, mint a férfiaké. Ezt a vélekedést tömegével interiorizálják és gyakran szenvednek tőle. A képzéseken gyakran elmondták, hogy úgy tudtak oda eljönni, hogy megfőztek előre, és tulajdonképpen hálásak a férjüknek, hogy elengedte őket. Ilyenkor kis híján elsírom magam. A hatvanas évek Amerikájában hangzottak el ilyenek, hogy hálás voltam a férjemnek, hogy elengedett egy politikai gyűlésre. Negyvenéves lemaradás van minimum tehát ezen a területen. Egyébként azért szerettem ezeket a találkozásokat, mert őszinték voltak az asszonyok. Kezdték azzal, hogy csodálatos párom van, családom stb. és öt perc múlva már zokogtak, amikor kiderítették saját magukról, hogy aránytalanul több energiát fordítanak az emberhez méltó életre, mint amennyit a férfiaknak kell. Ebben látom a nők legnagyobb hátrányát ma.

Az egész mai esélyegyenlőségi politika egyébként úgy indult el Európában és Amerikában, hogy szociológusok, szociális munkások a saját lakásukon kezdtek el kis köröket működtetni, és ezek a csoportok szaporodtak. Ez fantasztikusan tükrözi az alulról induló kezdeményezések hatékonyságát.

T: Volt, aki kritizálta az elképzeléseidet, a módszereidet?

LK: Kezdetben sokan, de miután olyan erővel tört ki a női sors közös megélésének vágya a tréningeken részt vevőknél, kénytelenek voltak elfogadni. Mert ha ez minden nő problémája, akkor ez társadalmi probléma. A nők szeretik megosztani egymással a gondjaikat. Ebből máshol társadalmi mozgalmak lettek, törvények születtek, majd ennek köszönhetően szemléletváltozás következett be. Nálunk meg sajnos, miután mindenki meghallgatja a másik gondját, hazamegy a családba, és mintha elfelejtené, amit hallott. Egészen érthetetlen, hogy miért van ez.

T: Mit találtál, amikor visszatértél tavaly a minisztériumba?

LK: Arról inkább nem mesélnék hosszan. Próbáltam tartani magam az előítélet-nélküliséghez. Senkit nem küldtem el, leültünk az egész osztállyal, ami főigazgatóság lett közben, tehát feljebb kerültünk, és csináltunk egy cselekvési programot. Három fő területet irányítunk: a nők és férfiak közti esélyegyenlőség ügyében nálunk van a kormányzati főfelelősség, a romákkal kapcsolatosan csak a foglalkoztatáspolitika és a fogyatékosügynél is csak a foglalkoztatási rehabilitáció.

T: Gondolom, mivel folyamatosan dolgoztál európai szervezetekkel, a kapcsolatod jó maradt velük. Mi az, amit te az Európa Unióban olyan nagyon szeretsz?

LK: Azt, hogy a politikai korrektség nyelvét anyanyelvként használják, és olyannyira, hogy remélhetőleg már úgy is gondolják. Nekem hihetetlenül könnyű ott kommunikálni, mert soha nem úgy kell kezdeni a beszélgetést, hogy meg kell győzni valakit arról, hogy amiről beszélünk, annak a szükségessége egyáltalán kérdéses volna. Nem fordulhat elő egy olyan vita, mint például egy felvilágosultnak tekintett értelmiségi körben itthon a minap, ahol felszólalt egy nő, és elmondta, hogy szerinte az a nő, akinek nincs gyereke, az nem ér semmit. Európában nyilvánosság előtt nem lehet ilyet mondani, illetve nem mondanak ilyet.

T: Az az általános adat, miszerint ma Európában a nők bérezése 30 százalékkal alatta van a férfiakénak, változott az utóbbi években?

LK: Csökkenő tendenciát mutat a bérkülönbség ugyanazon munkáért. Az EU-ban körülbelül 25 százalék, nálunk pedig csak 10-15 százalék az arány. Nálunk inkább az a probléma, hogy óriási az inaktivitás a nőknél, és ez alatt nem a munkanélküliséget értem, hanem a különböző ellátási rendszerekbe való menekülést. A munkanélküliséget elkerülendő ilyen alternatíva a gyes, a korai nyugdíj és bizonyos esetekben a kényszervállalkozás.

- sisso -

szerző
- sisso -
publikálva
2003/10. (03. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...
https://ad.doubleclick.net/ddm/trackclk/N9356.3064282ADA-MANCS-ROS-DES/B20258930.204432256;dc_trk_aid=404585362;dc_trk_cid=92488506;dc_lat=;dc_rdid=;tag_for_child_directed_treatment=