"Én most kettőt élek" (Frenák Pál táncművész)

szerző
- sisso -
publikálva
2002/14. (04. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs:

Frenák Pál táncművész-koreográfus tizenkilenc éves korában kezdett el táncolni. Kevesen hinnék, hogy a néptánc- és moderntánc-tanulmányokat is folytató művész, miután Párizsba költözött, a klasszikus balett területén ért el komoly sikereket. Legutóbb összesen hat alkalommal adták elő KáOsz című kvázi-Carmen adaptációját a Trafóban.A Tricks and Tracksig erősen önéletrajzi munkákat készített. Azóta - saját kifejezésével élve - a pillanatnak dolgozik.

Frenák Pál: Van, akinél a személyesség a stílus formálásában, a színházi elemekben vagy magában a tánctechnikában nyilvánul meg. Én a süketnéma jelbeszédből építkezem. Nem értenek. A többség úgy hiszi, megmutatom a kezemmel, hogy "holnap". Holott a konkrét jelzéseken túl mindaz, ami nem vehető észre: a nüánszok, a dinamika, a váltás, az izoláció beivódott a mozgásanyagom kifejlesztésébe. A Gördeszkák a megélt gyermekkori élményekből építkezett, a Vadócokban már sokkal absztraktabban fogalmaztam, és valóban, a Tricks and Tracksben rugaszkodtam el egy másik dimenzióba. Azóta talán sikerült a személyes dolgaimat egy tágabb térbe helyeznem, ahol már megjelent a humor. Lehetséges, hogy vissza-visszatértem egy-egy gyermekkoromban átélt történéshez - de nem mindegy, hogy keresztüljárok valamit, vagy benne vagyok. Ma már, úgy gondolom, ki-be járkálok. Szabadabb lettem, át tudok törni a falon.

MN: Ez azért tűnik számomra lehetetlen vállalkozásnak, mert az állandó motívumok - a süketnéma gesztusnyelvtől a meztelenségen, a szeretetlenségen, a spirálon, a kötélen, a repülésen, függeszkedésen át a japán hatásig - mind önéletrajziak.

FP: Persze, az én jelrendszerem - amit sokan önismétlésnek neveznek - ebben az előadásban is felismerhető. Így a Tricks and Tracksben is benne van valamilyen formában az állandó személyiségzavar. Az anyanyelvem a süketnéma rendszer. Ez az, ami meghatározta az életemet. Gyerekkoromban azt is hallottam, amiről azt hitték az emberek, nem hallom - mivel mutogatok. Mert a szüleimmel, a testvéreimmel süketnéma nyelven kommunikáltunk. Gyerekként felnőtt voltam. Hatévesen választottak el anyámtól. Olyan brutális érzelmi és fizikai szituációkat éltem meg, amit más felnőttkorában - sem. Ma már nem akarok konkrétan reflektálni a nyolc év intézetre. Ha utólag viszszagondolok rá, annak idején nem az én gyermekkoromat, hanem a múlt rezsimben még inkább elszigetelt gyermekek korát mutattam meg. Egyik oldalon a Balaton, a másikon a vaskerítés, ami mögül ki-kinéztem, és az elsuhanó vonat. Ez megmozgatta a fantáziámat. Mindazt, ami történt velem, nem szenvedésnek élem meg. Ennek köszönhetően - ez lehet, hogy hülyén hangzik - sok mindenre rálátok. Sosem felejtem el, amikor Lille-ben, ahol a Siket Színházban tanítottam, "meglestem" egy süketnémát, amint éppen porszívózott. Megállt a porszívójával, és miközben percekig ment a masina, teljesen elmerült magában. Rettentően megilletődtem attól, ahogyan ebben az abszurd szituációban összehozta az iszonyatos mélységet, az ismeretlen teret a létező, konkrét, reális porszívóval.

MN: A produkcióiról egyszer azt írták: "humánus nyitottsággal" kezeli az emberi kapcsolatokat. Mégis, sokan kizárólag az agressziót veszik észre bennük.

FP: Mondják, agresszív, amit csinálok. Én meg mindig rácsodálkozom. Talán azért gondolják a munkáimat agresszívnak, mert az érzelmeket nyers állapotukban vetítem ki képekbe.

MN: Mivel a darabjai látomások, és valójában transzállapotokat mutatnak meg.

FP: Pontosan. Az állapotok keresztezik egymást, és rátapintanak az emberek tudattalanjára. Ettől a nézők mindazt, amit látnak, iszonyatosan agresszívnak érzik. Mert önmagukkal küszködnek. Mert ráéreztetek mindarra, amit nem tudnak, vagy éppen nem akarnak tudni. Én is ugyanezt teszem magammal. Otthon újraértékelem magamat. Pedig azt mondják, sikerem volt. Tapsoltak. Mégis sokszor megesik, hogy nem tudok aludni utána.

MN: Másvalakinek ehhez minimum pszichológusra lenne szüksége.

FP: Én, mondjuk, azért járok. Analízisbe. Jó másfél év óta. Nagyon szeretem. Bár úgy gondolom, előtte is jártam, csak máshogyan. Süketnémáknak mozgást tanítottam, volt tíz-, tizennyolc és negyvenéves tanítványom. Az amiens-i kórházban a gyerekosztályon rehabilitáltam. Ott álltak a gyerekek, csípőjüktől vasszerkezetben. Felállniuk sem volt szabad. Mi meg úgy voltunk beharangozva: jönnek a táncosok. Volt, aki megkérte, csukjuk be az ajtót. Tánc lesz. És volt, aki azt mondta, takarodjunk ki. Súlyos baleseti sérültekkel is foglalkoztunk. Kitolták őket gurulókocsikon az előcsarnokba. Este előadás volt. Orvosi asztalon hozták a magnetofont, improvizáltunk. Néztek minket az ágyból.

MN: Gyakran hangsúlyozza nekünk, "normális" embereknek, hogy mennyire limitáltak képességeink. Ugyanakkor Lille-ben vagy az amiens-i egyetemi kórházban nem csinál mást, mint hogy a saját korlátaival szembesül.

FP: Hát az én eszközeim nagyon limitáltak! Nem úgy megy, hogy: "Jöttünk táncot tanítani, hogy tetszik lenni?" Francis Bacon azt állította, ahhoz, hogy valaki megtartsa a szabadságát, véletlenekkel kell találkoznia. De egy olyan korban, amikor egyre jobban analizáljuk az életet, ebbe hosszú távon bele lehet őrülni. A mozgásművészetben - elemzés helyett - legfeljebb rá lehet vezetni a másikat érzésekre, motivációkra. Darabkészítés során, bár van egy erős koncepcióm, beleugrok a semmibe. Nincs "method". Lebegek, mint egy ejtőernyős, aki már leugrott, de még nem nyitotta ki az ernyőjét. Az a baj, hogy nem is tudom, ki tudom-e nyitni az ejtőernyőmet. Úgyhogy ernyő nélkül ugrom. És közben fabrikálom az ernyőmet. Hogy majd valami megtartson.

MN: Sosem engedték magukat olyan közel a közönséghez, mint most. Ugyanakkor ott, a bokszringben egyre nagyobb magány van. A showbusiness kellős közepén.

FP: Igen, az van. Mert nekem most ebből a "szorítóból" kell majd magánemberként és alkotóként kilépnem. Én végül is már megtaláltam a káoszt. Úgy érzem, amikor ott állok a szólómban, az a legigazibb énem.

MN: Extáncos barátom azt mondta, bántó nézni ezt az elemi személyességet.

FP: Most mit csináljak? Lőjem főbe magam? Nem tudom másképp csinálni. Itt az együttesben is csak az marad meg, aki fel tudja ezt dolgozni. Sosem követeltem egyik táncostól sem, hogy vetkőzzön le meztelenre. Sosem utasítottam senkit sem, hogy csókolja meg a másikat. Ezek úgy jönnek.

MN: Megélnek a táncosai?

FP: Jó volna, ha egy táncos nem hatvanezer forintot keresne. Egzisztenciális gondjaink és szereplési nehézségeink vannak itt, Magyarországon. Most az együttes előbb fellép Olaszországban, Németországban, Hollandiában, Franciaországban. Pesten is hogyan vagyok jelen? A Trafónak köszönhetően - egyedül a Trafóban.

MN: A darabjaiban esetlegességre törekszik. És bevállalja a veszélyhelyzeteket.

FP: Fel is háborodtam a premier után. Bejöttek a nézők. Tapsoltak. Mondtam a gyerekeknek: rutin volt. Nem vállaltátok be a rizikókat! Azt csináltátok, amit már láttak tőlünk. Menjetek be úgy a színpadra, hogy nem tudjátok, mi lesz!

MN: A privát életben mennyit kockáztat?

FP: Bevállalok mindent. De iszonyatosan megtört, hogy jó ideje tisztán látom, az emberek kalkulálnak, ahelyett, hogy vállalnák magukat.

MN: Valójában nem tesz mást, "csak" szembesíti a közönséget azzal, amit nem vállalnak be?

FP: Vannak, akik az én vállalásomat agresszivitásnak, exhibicionizmusnak értelmezik. A semlegesség és utána a hallgatás - ez a legnagyobb agresszivitás. Ennél roszszabb nem történhet. És ez a fajta agresszivitás most nagyon jelen van a társadalomban. Ebben emberek őrlődnek fel. Igen, ha provokálok, akkor ezért provokálok. Művészként azért, mert kísérletezem, magánemberként azért, mert otthagytak útközben.

MN: Hol él most?

FP: Húsz éve Párizsban élek. Francia feleségem van, ott a gyerekem. A hétköznapi francia életet - is - élem, ahogyan most, négy éve a magyart. Én most kettőt élek. Nagyon nehéz így. Ez a kettősség az egész életemet végigkísérte: a süketnémaság, az identitásproblémáim. Ez van. Ezzel kell megtanulni élni.

Horeczky Krisztina

Totál Carmen

KáOsz-Carmen 7x, a Frenák Pál Társulat bemutatója a Trafóban

A Carmen-sztorit - kivéve talán azokat az amerikai középiskolásokat, akik a Rómeó és Júliát Bernsteinnek tulajdonítják - ma legtöbben Bizet népszerű operája révén ismerik. Prosper Mérimée andalúz anekdoták alapján jegyezte le az eredeti történetet a spanyol cigánylány terhére elkövetett szerelemféltéses gyilkosságról, de nem is kell ilyen messzire menni egy kis népszerű brutáliáért, hiszen a Magyarországon immár sztár kortárs tánccsapatnak nevezhető Frenák Pál Társulatnak is elég volt az első nárciszültetvénybe belegyalogolnia. Persze bagatellizálnám a dolgot, ha nem jegyezném meg, hogy az a virágágyás tele volt húsevő növényekkel.

A botanikai hasonlatot lefordítva: adott egy drámai közhely, amelyre minden egyes szereplő a maga önző módján reagál, ölel, csíp, taszít, fojt, mar, egy bokszringnek álcázott lokál vagy nőgyógyászati rendelőként funkcionáló kupleráj közepén. De álmodhatunk ide Párizst vagy Bukarestet is. A Carmenség már rég nem számít, születésről, szerelemről szó sincs, minden szétesett.

A nézőtér egybefolyik a színpad-installációval, attól csupán kötelek választják el, a táncosok onnan ki-kitörnek, így a nézők közül csak a bátrabbaknak ajánlatos a presszóasztalokhoz ülni. A küzdőtéren izmok feszülnek egymásnak, zakók, ingek és alsónadrágok zizzennek, megjelenik a már klasszikusként is emlegethető kopasz és meztelen páros, a pesti durva Ginger és Fred, Juhász Kata és Gergely Attila, majd a többi birkózó duó, trió. Érezni a hús szagát, a kiteregetett fehérneműk koránt- sem békeüzenetek, csodálkozunk, hogy minden végtag és belső rész ép marad. Táncosok, bokszolók, modellek váltják egymást a ringben - Frenák egyenesen fej nélküli sztriptíz- táncosként jelenik meg -, az első pillanatban izgatóak, majd azonnal kiderül, hogy körülbelül annyi bennük a szexualitás, mint egy parlamenti képviselőben. A körön belül lévők néha felemelik a hangjukat, majd üvöltenek, a néző pedig egy sarokba szorított vendég jogán részt vehet a játékban, vagy imádkozik, nehogy észrevegyék.Egyébként minden szép, ami testmozgás. Szigorú pajta technóval, dallamos komolyzenével és Takácsy Péter díva Klaus Nomit idéző sikkantásaival, nyögéseivel fűszerezve pedig legalább fél órán át intenzíven összeszorítja a néző gyomrát. A fél órán túl pedig a tűrőképesség határán múlik. Meditálni, bóbiskolni mindenesetre nem lehet. Kitartani érdemes. Egyrészt a Király Tamás jelmeztervező alkotta, apokaliptikus piros-fekete androgün divatrevüért, ami a sötétben elhangzó, a kinyíló hűtőszekrény kékes fénysávjához hasonlóan hátborzongató "És akkor most mi van?" mondat után hagyja kifutni a káoszt zabolátlanul. Másrészt, mert, aki úrrá tud lenni önmagán, aki nem akarja, hogy a primadonna mindenáron eltáncolja neki, hogy nyár van a szívekben, aki nem keseredik el attól, hogy itt minden olyan kegyetlen volt, durva és hideg, mint egy alabárd a múzeumi üveg alatt, az nem lesz K. O. Miért is kezdené el fűrészelni az ember körömollóval az ereit, miért is próbálna vacogva értelmezni, hiszen vérprofi előadást látott.

- sisso -

szerző
- sisso -
publikálva
2002/14. (04. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...