- sisso -

Magyar Narancs: Magyarországon körülbelül tíz éve ismert az utánképzési tréning. Jól tudom, hogy ez egy amerikai típusú képzési forma?

és Paulina vagy Maria Isabel már dereng, hiszen többet látjuk ezeket a dél-amerikai egyensztárokat magyar képernyőn, mint az összes hazai színésznőt együttvéve. Natalia Oreiro, vagyis Milagros a Vad angyalból pedig egyenesen népi hős lett. A Rio de la Platatól a Kárpát-medencéig, tértől, időtől függetlenül.

Mr. Winter élete szappanoperába illő rémálom. Kegytárgyüzlete akármely kirakat-katolikus, istenkáromló és istenfélő országban fellelhető volna. Nyomasztó méretű, állagú és számú Krisztus-szobor lebeg a mennyezeten, leendő feszületeire várva. A polcokon kommersz Szűz Máriák, jézusos T-shirt-halmok, a pulton szentelt energiaitalok és napilapok. Ettől a sokkoló színpadképtől nem szabadulhat a néző az első pillanattól kezdve. A bolti térben zajló játék alatt nyelveken szólnak a színészek: magyarul - ami külön öröm nekünk, de nincs eltúlozva a jelentősége -, franciául, spanyolul, angolul, portugálul. A szövegek egymásba fonódnak, replikáznak, éppúgy, ahogy az azokat továbbszövő és értelmező tánc válaszolgat az egyedi mozdulatokat aláfestő zenékre.

Nem csak annak köszönhetően, hogy Karlovy Varyban idén fődíjat nyert a mester művéből készült, brazil Eu tu eles és a spanyol nyelvterületen az év legnagyobb sikereként számon tartott, spanyol-mexikói Sexo por compasión. A kolumbiai program húzó anyaga és közönségcsalogatója is az a néhány film volt, amely ezeket a hagyományokat követi.

Televíziós erőszakshow a színpadon, egy dívára, egy garázda erőszaktevőre, egy kéj- és sorozatgyilkosra, egy elmebeteg pszichiáterre, sok-sok béna gyártásvezetőre, kameramannra, valamint remek optikai tupírra. Láttunk már ilyen zöldet meg kéket szem alatt, az alapötlet sem vadiúj, (francia licenc), hogy is lenne az, hiszen az erőszak korát éljük. Elég mondjuk átgyalogolni szürkületkor a Baross téren meg a nap bármely szakában egy pláza játéktermén. Minden magára valamit adó, kőszínházi hagyományokra allergiás, harmadik utas színházi rendező, fimrendező vagy drámaterapeuta ezzel operál. Aktuális és virtuális esemény a játéktérben, egy-két sokkoló kunszt, akrobata nyomorék, éhezőművész, anyagyilkos. Miért pont Tasnádi, Schilling Árpád vagy a Krétakör Produkció kerülte volna el ezt a kézenfekvő témát. Referenciának behozták Burgess Gépnarancsának egyes jeleneteit, illetve egyik szereplőjét, az azóta kiöregedett Alexet, hogy a műsorvezető felidéztethesse a polgárkínzás örömét. Mucsi Zoltán bár keveset szól, mégis jól elszórakoztatja a segítségért kiáltó közönséget. A rendezésen érezhető a többéves lelki felkészülés meg a szereplő csapat mély összetartása, mégis késleltetett felszívódású a dráma. El kell jutni utána hazáig vagy egy kocsmáig, hogy az ember felfogja, mi történt vele. Frau Plastic Chicken mintegy két és fél órás pszeudoműsorának első felét akár unni is lehet, ha az ember nem azon izgul, hogy ha már volt olyan hülye az első sorba ülni, legalább ne baszogassák a színészek. Szerencsésen sikerült elhelyezkednem a műsorvezető (Udvaros Dorottya) homlokterében, kezet is fogott velem, vigyorogtam dilinyósan a kivetítőn magamra, aztán később meg rajtam keresztül folyt a hajléktalanellátó versenyszám, sőt időnként a nácinak öltözött markos legények rúgásai is alig voltak kívül a fejem megengedett űrtávolságán. Nem szeretem, ha nem engednek nézni. Miközben próbáltam megóvni magam a show-beli részvételtől, a színpadi térben folyt az extrém előadás, amely helyenként a Vákuum tévét, Almodóvar Kikkáját vagy a Bolondos dallamok című rajzfilmet idézte. U. D. mint vezető magyar színésznő és tizenharmadik számú szexszimbólum abszolút alkalmas az iszonyúan idegesítő, ellenszenves, kielégítetlen, szado-mazo Frau Plastic Chicken életre keltésére. Kézben tartja az ostort, miközben a kivetítőn izgalmasabb etűdök zajlanak, mint a színpadon. Végül, mert az egész show egy sorozatgyilkos élőben való elfogását próbálja bemutatni amellett, hogy annak az ölési home-videóit is láthatjuk, megjelenik az újszatír is, Bodó Viktor. Valami nem stimmel vele. Konkrétan elmebeteg. Persze vannak még meglepetések, többször törnek mellékesen a közönség életére, de ezt nem volna tisztességes elárulni. Legyen elég annyi, hogy főpolgármesterünk is sápadtan távozottt a díszelő-adásról, bár ő egyébként sincs jó bőrben újabban.

Blixa Bargeld, az 1980-ban alakult, angolszászok számára kiejthetetlen nevű, Einstürzende Neubauten zenekar énekese és alapítója, fekete öltönyben, negyvenévesen a mikrofonok és kamerák előtt olyan jelenség, amiről csakis a nyolcvanas évek rezervált és misztikus Nyugat-Berlinje juthat eszünkbe. Az indusztriális társadalom kitaszított gyermeke és a new wave ikonja egyszerre, akár az a kis menetelni nem tudó, barlangrajzot idéző pálcikaember, a zenekar emblémája. Jól bírja az interjúszituációt, csak kicsit izgul, és általában szellemesnél szellemesebb válaszokat ad mélyen búgó hangon, hogy semmiképp se legyen feszengős a következő kérdésre való várakozás. Nem hajlandó felülni olyan beugratós kérdéseknek, hogy például: Érzi-e azt a fránya öregedést, Blixa úr?

Nem ismeretlen a kegyetlen, de szép Thaiföld romantikája manapság. Azoknak sem, akik soha nem repültek azért huszonnégy órát, hogy negyvennyolc fokban, kilencvenszázalékos páratartalomnál tegyék próbára kalandvágyukat, mint az utóbbi tíz évben a sok kamaszkorú civilizált. Idegen törvények, korrupció, drogcsempészet, olcsó szállások, érintetlen tengerpartok, megannyi véres-könnyes dráma színhelyei, akár A part című filmben. A valóság a lokális női börtönökről szóló filmeknél borzasztóbb és kevésbé borzasztó is ugyanakkor. A körülmények kegyetlenebbek a rács mögött, köröm manikűrözötten nem marad, de nem igaz, hogy minden tizennyolc éves automatikusan oda jut, ha arra jár. Pont ennek megakadályozására készülnek az ilyen felvilágosító filmek.

Párizsban július végén és augusztusban érdemes városnézni. Olyankor az orrhangon beszélő, flottul öltöző, a polgárságtól és a modern kortól meg nem érintett munkásság is kivonul a tengerpartra. Így lökdösődés nélkül nézhetjük, hányféle fantáziadús szürkét képes produkálni a város felett a gótikus épületcsúcsokig lógó felhőzet.

A leszbikusságról beszélni nehéz - írja Sándor Anna a könyv kezdő soraiban, amely egyébként a későbbiekben a leszbikusokat megítélő és felülíró közhelyekről, az önmeghatározásról, valamint a nőpolitika alapjairól szól, szociológiai alapossággal.

A franciáknál újra elérkezett az az áthatolhatatlan történelmi pillanat, ami a színházukat visszahelyezte az utcára. Ez időről időre - most éppen tíz éve - nagyon jól megy nekik. A kőszínházaktól elhúzódó, fáradt néptömegeknek itt igazán megadatik a populáris, önfeledt mulatság. A Montpellier-ben és Avignonban zajló két legrangosabb fesztivál, amelyek művészi színvonala megnyugtatóan magas, szinte elefántcsonttorony a Chalon sur Saone-i utcaszínházi fesztiválhoz képest. Engem persze ez utóbbira küldtek, bele az életnek a közepébe.

Láttam tigrisfejű tinibálványt és disznófejű nagyurat, millió Marylyn Manson- és Nirvana-pólót, tarajokat, copfokat, szakállakat, igazi és áltetoválásokat. Láttam szoknyában feszítő keletnémet fiúkat, pogózó brókereket és nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban. Láttam buta egyetemistákat és intelligens rendőröket, holland kislányokat, akik zokogva röhögtek azon, hogy a vihar összedöntötte a sátrukat, robogóval száguldozó rockcápát és Mercedesben tartott punkházibulit, de semmi nem fogható ahhoz, amit szombaton délután, a Táncdalfesztivál sátor mellett láttam.

Kiadós ebéd tengeri herkentyűkkel, kardhallal, polippal, borral kb: 6000-8000 drachma (100 forint = 70 drachma)