Bán Zoltán András

Az 1931-ben Hollandiában született és 1989-ben Ausztriában elhunyt író - W. G. Sebald mellett - alighanem a legmélyebb és legeredetibb német nyelvű író volt 1945 után.

"Hát nincs bennetek semmi színészi véna?!", kérdi Kocsis Zoltán a vonóskartól Beethoven 3. Leonóra nyitányának próbáján.

A magyar recenzens (és itt most elsősorban nem e sorok szerzőjéről van szó, hanem valami általánosabb, noha kétségtelenül kissé nehezen körvonalazható alanyról) komoly zavarba kerül az új Kertész Imre-kötet olvasásakor.

Palládium-díjat kapott a Radnóti Miklós életét és költészetét bemutató, nemrég megjelent monográfia. Manapság nagyon kevesen írnak olyan életrajzot, amely egy-egy művésznek nemcsak az életét, de a művészetét is feldolgozza. Pedig a marxista irodalomtudomány hegemóniájának megszűnte után igény épp volna rá.

A közeljövőben esszésorozatot indítunk az elfelejtett, de értékes vagy érdekes magyar prózaírókról. Taglaljuk majd többek közt Abody Béla, Birkás Endre, Darvas Szilárd, Granasztói Pál, Karácsony Benő, Kádár Erzsébet, Kellér Dezső, Kellér Andor, Komor András, Kolozsvári Grandpierre Emil, Laczkó Géza, Pap Károly, Örley István, Szabó István, Szász Imre, Szobotka Tibor, Tabi László, Zsolt Béla munkásságát. Beszélgetésünk ennek bevezetője.

Noha Kurtág György lassan húsz éve legfeljebb szellemi kísértetként van jelen Magyarországon, a következőkben elsősorban arról szeretnék beszélni, mit jelent vagy mit jelenthetne számunkra, magyarok számára a művészete.

November 4-én a Zeneakadémián, Ránki Dezső szólóestje előtt az egyik szervező, Jakobi László azt a drámai bejelentést tette, hogy Kocsis Zoltánnak kézsérülése miatt le kellett mondania összes egész estés koncertjét.

Kardos G. György ez év májusában lett volna 80 éves, ebből az alkalomból a Magvető megjelentette az életműve javát kitevő négy regényét (Avraham Bogatir hét napja, Hová tűntek a katonák?, A történet vége, Jutalomjáték).

Bartók Béla 1945. szeptember 26-án halt meg, New Yorkban. Ez a sima kijelentő mondat egészen elborzasztó.

Intonációjában némileg hasonló két költő: kissé fád, értelmiségi civilek, a versformák megbízható kezelői, egyikük világa sem túl tág, de nem is vészesen szűkös, a verseik jól olvashatóak, ugyanakkor csak ritkán laposak, és noha nem tartalmaznak túlzott meglepetéseket, azért unalmasan bejáratottnak sem nevezhetők.

Nem véletlen, hogy az először 1964-ben megjelent és most újra kiadott regény kritikájához Gion Nándor művének címét választottam.