Hazatérés? (esszé)

  • Bán Zoltán András
  • 2006. február 16.

Zene

Noha Kurtág György lassan húsz éve legfeljebb szellemi kísértetként van jelen Magyarországon, a következőkben elsősorban arról szeretnék beszélni, mit jelent vagy mit jelenthetne számunkra, magyarok számára a művészete.

Noha Kurtág György lassan húsz éve legfeljebb szellemi kísértetként van jelen Magyarországon, a következőkben elsősorban arról szeretnék beszélni, mit jelent vagy mit jelenthetne számunkra, magyarok számára a művészete.

Nem ígérhetek mást, csak - részben - privát vallomást. Mert egyrészt a korszak, azaz a hatvanas-hetvenes évek művészettörténete többnyire megíratlan, másrészt nem tagadhatom, hogy amikor még valamiféle zenésznek készültem, Kurtág Bornemisza Péter mondásai című szopránra és zongorára írta concertója kinyilatkoztatásként hatott rám. Valamikor a hatvanas évek legvégén vagy a hetvenesek legelején (a művet 1968-ban mutatták be) hallhattam először a rádióban a legendás, a kotta hajmeresztő nehézsége miatt szinte hősies előadást, melyen Sziklay Erika énekel, Szűcs Lóránt zongorázik, aztán felvettem magnóra is, és éjt nappallá téve hallgattam. Inkább éjt, hiszen a félelmetes látomásokkal telt zene és szöveg az éjszaka nyoszolyájára illett a legjobban - ne feledjük, a darab nagyrészt Bornemisza Ördögi kísírtetek című, nyomasztó víziókat görgető prédikációgyűjteményén alapul. Kurtág műve

mindenekelőtt önvallomás,

melyet nemcsak az első tétel címe hangsúlyoz (Vallomás), hanem a mottóként a partitúra elején álló József Attila-szöveg is: "Énem halhatok meg, nem szabad, míg meg nem találtam a tisztaságot". A kurtági konfesszió első renden arról szól, hogy noha az ember igyekszik magába fojtani és eltagadni bűneit, belső poklát, ha komolyan veszi művészi hivatását, emberi sorsát a földön, nem hallgathat róluk. A Vallomás narrátora sírva dolgozik művén, és kérve kéri az Istent, "bízná másra azféle írásokat". De nincs kiút, a 16. századi pszichoanalitikus felismeri: "De hova inkább igyekeztem lenyomnom, annyival inkább nőttön nőtt és öregbedett rajtam az sokféle kísírtet. Kik miatt is nem lőn mit tennem, hanem akaratom ellen is ki kelleték ez világ láttára bocsátanomÉ" "Mert növeli, ki elfödi a bajt", írta Illyés agyonidézett Bartók-versében. De ami ott nagyon is közösségi volt, az Kurtágnál szerfölött privát lesz, a zeneszerzőnek immár nincs kollektív küldetése, csak önmagát képviselheti. Nincs szó immár a "népek testvérré válásáról", valamint tiszta forrásról, a bartóki örökséggel nemcsak részben zeneileg, de hogy úgy mondjam, ideológiailag is le kellett számolni, és - mint Petri József Attila hagyatékával - Kurtág is eljutott a legnagyobb előddel történő szakításig; ez a kopernikuszi fordulat az újabb kori magyar zene történetében: a Cantata profana a "Cantata diabolica" nevet viselhetné immár.

Nem könnyen ment a kenyértörés, és jelképes módon nem is itthon, hanem Párizsban történt. Egyéves ösztöndíja után, amikor 1959-ben hazatért, Kurtág mintegy újrakezdte zeneszerzői életét; az ekkor írt Vonósnégyes nem véletlenül kapta az op. 1 megjelölést; Kurtág ezzel kiradírozta korábbi műveit. A BornemiszaÉ a mű keletkezését megvilágító Vallomás után a külső és belső pokolról beszél (Bűn), aztán a harmadik részben a mindenkit sújtó Halálról, míg a zárótétel megtalálja a mottóban is vágyott tisztaságot: Tavasz. Egyetemes igényű, az úgynevezett Élet úgynevezett Legnagyobb Témáit átfogó, mégis mélyen magyar alkotás. Legkivált persze a szövege miatt. Kurtág már Bornemisza mondatainak kiválasztásával és a különféle mondások egységbe rendezésével hatalmas irodalmi missziót teljesített (és ekkor ne feledjük érdemeit az azóta érdemeiből jelentősen vesztett Nemeskürty Istvánnak, aki kiadta Bornemisza műveit, monográfiát írt róla 1959-ben, és ezzel mintegy Kurtág kezébe nyomta a lehetőséget). A zeneszerző nemcsak zenei tettet vitt végbe, hanem irodalmit is; Bornemisza felélesztésével olyan kapcsolatot teremtett a magyar irodalomban, amely addig csak szlogenek szintjén élt. Ha most visszatérek az első személyre, akkor meg kell mondanom, Kurtág számomra ezzel Ady alakját állította új fénytörésbe. Ady köztudottan a nagy, a vallomásos erdélyi protestáns irodalom legnagyobb újjáélője volt, és az ő művészetéből egyébként kimaradt Bornemiszával most egy új szövetségese lépett küzdőtérre. Mert hát - meglepő, ugye?- ellenállást is képviselt Kurtág műve a bemutatása idején; hogy milyet, ahhoz ismét emlékeket kell felidézni.

Működött a hetvenes évek közepén Köszeg Ferenc lakásán egy úgynevezett esztétikai elemző szakkör (?), melyen szerdánként (?) többnyire a Lukács-iskola és -óvoda jelesei adtak elő; Petri Az 's-Kajánról igyekezett például bebizonyí-tani, hogy rettenetesen rossz vers, míg Várady Szabolcs az Eszméletet elemezte, Pór Péter Pilinszkyről adott elő. És így tovább. Ott volt mindenki, aki számít, és különös módon e créme de la créme állandó vendége volt Kurtág György is. Egy karosszékben ült többnyire, messze az előadótól, ő maga soha nem szólt hozzá, de jelen volt, ült, mégpedig hihetetlen szuggesztivitással. Ez a végtelenül diabolikus és jelentőségteljes kurtági ülés nagy dimenziókat adott ennek a minden értékessége-érdekessége ellenére egyébként szerfölött gyerekes, száraz házibuli-sorozatnak - más kérdés, és már nem gyerekes, hogy bizonyos fokig ebből nőtt ki aztán a Beszélő. Igen, bármily furcsa, Kurtág "ellenzékinek" számított ekkoriban, holott egyetlen másodpercig sem politizált, de szellemi tartása,

kompromisszumot még hírből sem

ismerő művészi morálja megfellebbezhetetlen tekintélyt adott neki, és szilárd helyet biztosított számára a másként, hangosabban, hangzatosabban, nyíltabban ellenállók között. "Ha Kurtág velünk, ki ellenünk?" - hangozhatott volna akkor a kérdés. De senki sem tette föl. Miért is? Hiszen köztünk volt.

És kissé ellenzéki hevületűnek érezhettük, amikor Kurtág 1975-ben egy mindenki által nagyon elismert, az úgynevezett hatalom által békén hagyott, de esztétikájában ugyancsak ellenálló költő, Tandori Dezső verseire írt dalciklust. Megint csak jelen volt mindenki az Eszká-emlékzaj bemutatóján a Zeneakadémián, és együtt röhögtünk a hegedűn zsibongó hangokon: "A fűnyírógép (odakint) / A villanyborotvám (odabent)". Kurtág ezzel a legmagasabb szellemi szférába és az elitbe emelte Tandorinak még az elit ellenzék egy része által is kissé dadaistának, bohócos-komoly-talannak vélt művészetét. Megtette ezt Pilinszky-vel is, és aztán a krém által nem költőnek tartott orosz költőnővel, Dalos Rimmával, akinek verseire két nagy ciklust is írt. De immár oroszul, párizsi bemutatóval, 1981-ben.

Nagyjából innen datálódik Kurtág előbb szellemi, aztán fizikai eltávolodása tőlünk; a magyar irodalom, egyáltalán a "kis" magyar kontextus alászáll, és innentől csak idegen nyelvű, a világszellem nagyobb kontextusába tartozó vokális művek következnek: A csüggedés és kétségbeesés dalai (orosz), a Kafka-töredékek (német), a Hölderlin-Gesänge (német) és az angol, illetve francia Beckett-ciklusok. Kurtág művészete kozmopolita lett. "Ha Kurtág velünk, ki ellenünk?" Érvényes-e még a kérdés? Igen, csak másként, hiszen Kurtág már régóta nincs velünk. Politikáról már semmilyen összefüggésben nincs szó, de a magatartás, bármiféle megalkuvás radikális elutasítása, a gyökerekig lehajló művészi alázat, röviden a példaadó munkamorál visszatér-e valaha is körünkbe? Talán ez az egyik tétje a szerdán kezdődő fesztiválnak.

Neked ajánljuk