A magyar recenzens (és itt most elsősorban nem e sorok szerzőjéről van szó, hanem valami általánosabb, noha kétségtelenül kissé nehezen körvonalazható alanyról) komoly zavarba kerül az új Kertész Imre-kötet olvasásakor. Õ úgy tudta eddig, hogy sokat tett az író munkásságának elismertetéséért; már a Nobel-díj előtt kritikák, interjúk, tanulmánykötetek tucatjaiban értékelte az író jelentőségét, elemezte művészetét - részletesebb felsorolás pitiánerség lenne, ráadásul mindez bibliográfiákban könnyedén visszakereshető. Most mégis ilyeneket kényszerül olvasni a Sorstalanság befogadásáról: "Itthonról Stockholm tornyai eltorlaszolják a regényemre nyíló kilátást." Ebben a kijelentésben - a metaforikus rágalom mellett - az a szerfölött bosszantó, hogy minden értelemben téves, hiszen Stockholmnak nincsenek tornyai, vagy ha mégis, semmivel sem több és jellemzőbb, mint bármelyik más európai nagyvárosban. Kertészt itt egy régi erénye hagyta cserben, ama híres emlékezőképesség és valóságmánia, melyet oly sokszor dicsértek az általa inkompetensnek tartott magyar kritikusai (elsőként a Kertészt íróvá avató Spiró György), és amely révén halálpontosan idézte fel a híres birkenaui - teljesen valószínűtlenül létező - futballpályát, egybevágóan az ugyancsak lágerlakó Tadeusz Borowski egyik novellájával. De, mint említettük, metaforikus rágalomról van szó, melyben a stockholmi tornyok feltehetően a Nobel-díj szemellenzőként működő dicsőségét jelentik, és akkor talán egyértelmű, hogy Kertész szerint éppen a világsiker az akadálya művei normális vagy értelmes befogadásának. Kertész - mint egész életében és művében - itt megint a kudarcra játszik; pontosabban a siker képében megjelenő fiaskóra. Ám egy Nobel-díjat már nehéz bukásként beállítani. És ekkor Kertésznek el kell viselnie a nehezen elviselhetőt, a szinte varázsmesei elemet, hogy valaki Auschwitz túlélőjeként hatalmas sikert aratott egy úgynevezett holokauszt regénnyel. Ám Kertész létérdeke, hogy a siker kudarcként jelenjen meg - és ekkor a rágalom még kreatívvá is válik -, hiszen egy "lágerregény" akkor igazán mély, ha sikertelen; ám a sikertelenség ugyanakkor ellentétes bármely író ambícióival. Kertész persze átlátja ezt a képtelen ellentmondást (a legmélyebben A kudarc című regényében ábrázolta), és ekkor valami kávéházi tréfával üti el a problémát: "Mindenütt ellentmondást látok. De én szeretem az ellentmondásokat."
Nem önálló műfaj?
Ám Stockholm tornyai nem a magyar recenzens, hanem inkább Kertész tisztánlátását homályosították el. És ez is "természetes", hogy kedves szavával éljünk, hiszen az ember utólag egészen másként látja pályáját és életét, ha már zsebében a világ legrango-sabb irodalmi kitüntetése. Régebben sem rejtette véka alá véleményét, ha a magyar elemzőkről volt szó, ám olthatatlan megvetése most átsüt a kötet minden megnyilatkozásán. A szerkesztő és kérdező, Hafner Zoltán egyik felvetésére ("És mégis olvasol néha kritikát. Miért?") ez a felelet érkezik: "Emberi gyengeségből. És mert olykor azért tanulságos. Különösen egy cenzúrától, ideológiáktól és pozícióharcoktól olyannyira megtépázott társadalomban, mint a miénk. A kritika itt önálló műfajjá lett, gyakran semmi köze a műhöz, amelyről éppen beszél. Lírai műfaj, költőibb, mint a költészet." Szinte szégyelli az ember, hogy cáfolnia kell, olyannyira abszurd ez az egész gondolatmenet. Hogy a kritika önálló műfaj lett itt, nálunk? Hát nem volt mindig is az? És ha az lett, mi ezzel a baj? Miért, mi lenne a megfelelő helyen - azaz a legjobb esetben is mellékudvarban tartott - kritika? "Bélmosás" - hogy a Kertésznek oly kedves Márait idézzem? Vagy netán a filozófiailag oly iskolázott, az esztétikai irodalomban olyannyira jártas Kertész is osztja a közkeletű badarságot, miszerint a kritika parazita műfaj, mely szellemi alkalmatlansága, totális életképtelensége miatt pusztán élősködik a műveken, ekként lehelve önmagába némi életet? Vagy másként: azt gondolja, hogy minden kritikus rejtett író, aki kóros tehetségtelensége mián a recenzió műfajában akarja csenevészke Énjét érvényesíteni? Szóval egy nagyszerű Péterfy Jenő-kritika eleve rosszabb, mint egy csapnivaló novella, pusztán azért, mert a szépirodalom termékei eleve magasabb rendűek?
És: a kritika vajon nem egy a cenzúrától stb. éppenséggel oly kevéssé megtépázott társadalomban, azaz a 18. századi Angliában lett önálló műfajjá? Vagy Franciaországban, a 19. század elején? A közelebbről meg nem határozott "költőiség" vajon nem éppen erény, teszem azt, Friedrich Schlegel munkásságában? Az ő recenziója Goethe Wilhelm Meister című regényéről, a műről szól vagy Schlegel lírai Énjéről? És ha mindkettőről netán, az tragédia? Vajh többek közt nem éppen e kettősség emeli ezt az esszét a valaha írt legnagyobb kritikai elemzések közé? Kertész nagy adui, Paul Valéry, Nietzsche vajon nem gazdagították költőiségükkel a kritika műfaját? Még kérdezhetnénk, de elég.
Meg mindegy is, hiszen a magyar recenzens mindenképpen kikap, és becsületesnek vélt munkáiról ezt az elefántpuszit kell elviselnie: "Nem szeretnék hálátlannak mutatkozni, de egyetlen esetben sem éreztem, hogy ezek a művek valóban rólam, még kevésbé, hogy a munkáimról szólnának." És ha még ez sem elég, akkor a recenzens üsse fel a 254. oldalt: "Elméleti műveidet, az esszéidet, az előadásaidat pedig a hazai recepció szinte egyöntetűen elveti. Valójában csak a régi játék folytatódik: a Kádár-rendszer szerves meghosszabbításában csak alkalmatlankodom itt, disszonáns hang a közmegegyezéses öncsalás fogcsikorgatva fenntartott konvenciójában." Itt akár szomorúan be is lehetne fejezni a magyar kötet magyar olvasását, pontosabban magyar recenzeálását.
De nem tesszük, hiszen a kritika önálló műfaj, és követni szeretné önnön törvényeit - immár egyes szám első személyben.
Önéletrajz?
A K. dosszié című könyv 2003 és 2004 folyamán Hafner Zoltánnal készült magnós interjúk alapján íródott; a végső szöveg megalkotója maga Kertész volt. A bevezetőben a szerző több műfaji ajánlattal látja el az olvasót. E szerint a kötet "egy annak rendje és módja szerinti autobiográfia". Az előszó egy másik szerzői önolvasata szerint viszont "regény", mert: "ha elfogadjuk Nietzsche javaslatát, aki a regény műfaját a platóni dialógusoktól eredezteti, az Olvasó valójában egy regényt tart a kezében". Ám az első ajánlat aligha elfogadható. Kertész könyve alig tartalmaz bármiféle adatot vagy kézzelfogható tényt; hiába keressük benne a pálya fontosabb állomásait, hiába az önéletrajzokra olyannyira jellemző önelemző kedvet, hiába a szellemi fejlődés állomásait. Kertész a maga által felállított műfaji követelményeknek sem felel meg, miszerint "A jó önéletrajz olyan, akár egy dokumentum: korrajz, amelyre >>támaszkodni lehetFelszámolás című utolsó regényéhez, amelyből a régi műgond már messze költözött. Kertész az utóbbi években mintha elveszítette volna művészi türelmét, ami ismét "természetes", hiszen nem fiatal ember, ugyan miért is kellene magát újabb könyvek előállításával gyötörnie? Ha letenné a tollat, senki sem vádolná megfutamodással, hiszen már bőven megtette a magáét e földön. De azért megy tovább a termelés, a Literaturbetrieb, melynek inkább külső kényszere lehet, mint mélyen átélt belső. A könyvben természetesen felbukkannak az önéletrajz obligát családi történetei; valamennyire látjuk az apát, látjuk az anyát, aki sárga csillaggal a ruháján ment be a Hadügyminisztériumba, látjuk valamelyest a különös sorsú nagyszülőket is, érzékeljük a háború utáni budapesti élet édességét, az újságírás bohém világát, aztán a fordulat éve utáni mélypontot, a vígjátékírói karrier kedves-abszurd stációit stb. stb. Hogy Kertész mindezt vázlatosan, mintegy mellékesen, olykor unottan adja elő, az szerfölött érthető és levezethető világlátásából, melynek egyik központi gondolatát Gide-től veszi: "Családok, gyűlöllek benneteket!" És Kertész jól érzékelhetően ódzkodik attól, hogy kerek, csattanós történetekben mesélje el életét, ha erre terelődik a szó, mindig az anekdota fogalmát említi - mély megvetéssel. Elfogadható ez is, hiszen nem akarja valamiféle egyenes utat bejárt, a homályból, a mélyből a fény felé, végül pedig a stockholmi tornyokig hágó személy történeteként látni és megélni az életét. Ezt giccsnek véli - joggal. Kertész, ezt sokszor ábrázolta, mintegy véletlen egyednek tekinti magát, akinek legfőbb tapasztalata: "bárhol, bármikor agyonlő-hető vagyok". Ezzel az axiómával nyilván nehéz önéletrajzot írni. Mindez rendben van, de akkor miért fogott egyáltalán bele? És miért nevezi "annak rendje és módja szerinti" autobiográfiának a kötetet? Az olvasó tanácstalan lesz, aztán fásult; alig kap valamit, és ez lehangolja. És olykor úgy érzi, lenézik őt. És még rosszabb perceiben úgy látja, a párbeszédes, (ál)interjú formával az író csak restségét próbálta termékeny alakba önteni; ez a műfaj teret hagy az átgondolatlan véletlenszerűségeknek, a csevegés műfaja olykor felment a szigorúbb pillantás előtt sem szégyenkező megfogalmazás kényszere alól.
Talán kárpótolhatnának mindezért a többnyire olykor valóban szellemes, máskor inkább annak szánt, megint máskor szentenciózus, megfellebbezhetetlennek tételezett aforizmák, paradox kijelentések - mindaz, melyet a hiányzó vagy a jobb indulatú megfogalmazás szerint szándékosan lyukacsos önéletrajzhoz fűzött reflexióknak nevezhetnék. Utóbbiak közül üdítően hat ez: "Nekem, aki nem vagyok fontos, mégiscsak fontos valami, ami nem fontos: körülbelül így állunk az irodalommal." De már a zavarba ejtőbbek közé tartozik a következő: "Az igazság többé nem egyetemes. Ez súlyos tény, de tudomásul kell venni." És vannak még konyhakészebb kijelentések is.
De a legkínosabb, amikor mindez párbeszédes formában zajlik: "Túl sok Schopenhauert látok a könyvespolcodon. Nézd, minden nagy filozófia a halálfélelem leküzdésére szolgáló filozófia, de az igazi nagy filozófia úgy küzdi le a halálfélelmet, hogy elfogadja a halált. Foglalkoztat még az öngyilkosság gondolata? Foglalkoztat, de másképpen, mint régen, a diktatúra idején, amikor az egyetlen alternatívának látszottÉ Befejeznéd a mondatot? Hogyne: a túlélés szégyenével szemben. Mondhatjuk tehát, hogy az öngyilkosság vigasztalan gondolata segített életben maradnod? Remek paradoxon. Így még sosem fogalmaztam meg magamnak." Ezzel a halállal pacsizó, öntetszelgő hanggal nehéz bármit is kezdeni, hogy a gondolatok úgynevezett mélységéről vagy magvasságáról most szó se essék. Ugyanakkor felvetődik a kérdés: vajon miféle szerepe volt Hafner Zoltánnak ebben a dialógusban? Végül is minden szó Kertészé, aki ugyanakkor - szerfölött ügyesen és udvariasan - nem kárhoztatja a mikrofonállvány szerepére a kérdezőt. Sok önálló megszólalást is megenged neki, megadja magánszólamát, olykor még replikázni is hagyja, netán ellentmondásra kényszeríti (?!), mindenesetre megteremti számára az önálló szellemi létezés esélyét. Vagy annak látszatát. És ez talán még megalázóbb, hiszen az olvasó egyszerűen nem vagy alig hallja az interjúkészítőt, nem érzékelheti akaratát, nem észlelheti saját világát, még annyira sem, mint a platóni dialógusokban Szókratész partnereit.
És akkor már a második műfaji ajánlatánál tartunk.
Regény?
Vagyis: mennyiben tekinthető regénynek a K. dosszié? A platóni dialógusokra való hivatkozás nem lehet elegendő érv, hiszen Hafner vagy a szövegben következetesen kurzívval szedett "másik" szólam képviselője sokkal inkább maga Kertész, mint Hafner Zoltán. És ekkor pregnáns tény, hogy Hafner szerkesztőként, s nem pedig (társ)szerzőként van megadva a könyvben, a szerző csakis és egyedül Kertész Imre. Ez természetesen a legfőbb kérdéskörébe vezet, a fikció és a valóság közti kapcsolatrendszerbe. Az idevágó sok szép, okos és termékeny párbeszéd olvastán hajlunk arra, hogy mégis elfogadjuk az ajánlatot, miszerint ez a könyv regény, hiszen bizonyos értelemben magát Hafner Zoltánt is az író, Kertész Imre találta ki. Ha Hafner nem riporter vagy interjúkészítő, hanem szereplő, és az olvasó el is fogadja ezt a felkínált játékot, akkor az író győzött, egy autobiografikus jellegű szövegben is sikerült diadalra juttatnia a fikciót, sikerült elmosnia valóság és képzeletvilág határait. Kicsit hasonló a helyzet, mint a könyv egyik legérdekesebb replikájában: "Csak nem azt akarod mondani, hogy te találtad ki Auschwitzot? Márpedig egy bizonyos értelemben ez pontosan így van." De ami ezután következik érvként, már igen gyenge lábon áll. Ugyanis Kertész azt állítja, a Háború és béke akkor is nagy regény lenne, ha Napóleon és az oroszországi hadjárat sosem létezett volna. Ám ez képtelen állítás. Hiszen éppenséggel e történelmi tények tették lehetővé, hogy Tolsztoj egyáltalán munkába kezdjen (miként Auschwitz léte nélkül Kertész sem "találhatta volna ki" Auschwitzot). Ami egy történelmi regényben lehetséges, azaz a valóság és a fikció közti cseppfolyós határok megalkotása, az egy önéletrajzban tökéletesen lehetetlen. Éppen a műfaj törvényei mondanak ennek ellent; törvények, melyeket maga Kertész így határoz meg: "Vagy önéletrajz, vagy regény. Ha önéletrajz, akkor felidézed a múltadat, minél lelkiismeretesebben igyekszel ragaszkodni az emlékeidhez, rendkívül fontos számodra, hogy mindent úgy írj le, ahogyan az valóságosan is megtörtént, mint mondani szokás: hogy semmit se tegyél hozzá a tényekhez." Se autobiográfia, se regény - a K. dosszié nagyon szűk terű és nagyon elegyes könyv.
Valaki más?
Ám lenne még egy kibúvó, ha érezhető lenne a személyiség ereje, az önmaga által megalkotott individuum nagysága, plaszticitása, jelentősége. És e téren kissé jobb a helyzet, hiszen Kertész szellemi arca kétségtelenül jól látható, ha nem is oly éles fényben, mint például a Gályanapló vagy a Valaki más oldalain. De ebből a személyiségből most fájóan hiányzik a személyesség. A mindennapi életét élő emberről szinte semmit sem sejthetünk, és alig jelenik meg a közismerten szellemes társalgó, alig a gyakorlott causeur, alig a fekete humorral bőséggel élő társasági ember. Vagy ha ez túl derűs elvárás lenne ("én a derű pártján állok", mondja egyébként Kertész), akkor legalább látnánk az álarcait végre részben ledobott embert, akit az önmaga által is valószerűtlennek nevezett életútja vége felé mégis elért a boldogság, éppen az, melyet főműve végén a kis Köves Gyurinak ígért. De az olvasó hiába reménykedik, Kertész, noha voltaképpen ezt ígéri a kötetben, nem adja fel inkognitóját; Stockholm tornyainak árnyékában nem az eleven ember járkál, hanem "valaki más".
Magvető, 2006, 260 oldal, 2490 Ft
