"Ez a nap a miénk" - Cseres Tibor: Hideg napok (könyv)

  • Bán Zoltán András
  • 2005.07.28 00:00

Zene

Nem véletlen, hogy az először 1964-ben megjelent és most újra kiadott regény kritikájához Gion Nándor művének címét választottam.
Nem véletlen, hogy az először 1964-ben megjelent és most újra kiadott regény kritikájához Gion Nándor művének címét választottam. Ez a kötet ugyanis némiképp válasz volt Cseres regényére (meg persze a másikra, az 1991-es, Vérbosszú Bácskában címűre, a Hideg napok sajnos inkább lapos rémregénynek ható "folytatására"); már-már dühödt felelet - jugoszláv részről. Vagy szerb oldalról, vagy jugoszláviai magyar oldalról, a megfogalmazás korántsem egyszerű, hiszen szerfölött szövevényes történelmi helyzet ez. Az elemzés ma sem lezárt, és kibogozására ez a cikk semmiképpen sem vállalkozhat. Ám azt mindenképpen megállapíthatjuk, hogy a Hideg napok először nyúlt a témához a szépirodalomban, és ezzel úgynevezett tabut érintett. Mintha a hatvanas években is érvényes lett volna a regény utolsó mondatában idézett hadtestparancsnok tiltása: "Urak! Erről aztán egy szót se!" A téma kényességének oka nyilvánvaló: Cseres az 1942-es, magyar részről elkövetett háromnapos újvidéki vérengzést állította könyve középpontjába, és az ábrázolás többek közt azért számított tiltottnak, mivel a mészárlás egy úgynevezett baráti ország területén zajlott. És barátainkkal mindig tapintatosak voltunk; különösen a nehezen kivívott jugoszláv-magyar barátság számított csiklandósnak. Tapintat helyébe mi sem vártunk mást - és ezt meg is kaptuk rendesen. Többek közt ezért kellett egészen 1997-ig várnia Gionnak, hogy közreadja a hideg napokra következő "meleg napok", vagyis a szerb megtorlással foglalkozó regényét. (Mely persze a jugoszláviai polgárháború miatt kapott némi mellékízt, de ez nem tartozik most ide.) "Ez a nap a miénk", mondják Gionnál, ám a történelem dermesztő tragikomikuma, hogy ezt Cseres alakjai is elmondhatták volna. A Vajdaságban, Bácskában viszonylag rövid idő alatt egymást váltó hadseregek, megszállók és megszálltak egyetlen hatalmas

melegcsákány-rendszerben

dolgoztak, mikor mintegy egymásnak adták a még vértől gőzölgő mészárszék kellékeit. Ezt ma már tudjuk. De nem, vagy alig tudtuk 1964-ben.

És most újból előttünk Cseres egykor szerfölött sikeres regénye. Negyven év telt el, a téma már korántsem tabu, hiszen a történetírás - mindenekelőtt A. Sajti Enikő könyveiben - már alaposan feldolgozta az anyagot; a kanonizált irodalmi ízlés jelentősen megváltozott, az úgynevezett realizmus a hetvenes-nyolcvanas években gyanús lett (hogy aztán mára részben ismét visszanyerje jogait), a történetmesélés kiment a divatból, bár manapság egyre többen éreznek kedvet a jóízű történetmondáshoz. Hogyan hathat ma a könyv a jelentősen eltérő esztétikai, történelmi viszonyok között? Megőrizte-e, legalább részben, frissességét? Bekerül-e a megkerülhetetlen magyar regények közé, és ezáltal vajon részesül-e némi halhatatlanságban? Hiszen ha ma is hat és eleven, akkor ezt nem tagadhatjuk meg tőle. Egyszóval, hogyan olvassuk ma Cseres Tibor regényét? Vagy parasztosabban kérdve: tényleg olyan jó regény, mint megjelenésekor látszott?

Négy évvel a könyvben taglalt események után, azaz feltehetően 1946-ban négy férfi, négy egykori katona kerül össze egy börtöncellában ("miért éppen ők négyen?", teszik fel sokszor maguknak a kérdést, mely természetesen részben az olvasóé is). Büky százados (később őrnagy), Pozdor zászlós, Tarpataki főhajónagy, Szabó tizedes. Cseres egy akkoriban talán újnak ható (noha Thorton Wilder a Szent Lajos király hídja és a hatvanas években felfedezett Akutagava A vihar kapujában című kisregényében már alkalmazta) eljárással négy monológban, azaz négyféle elbeszélői nézőpontban magukkal a szereplőkkel mesélteti el a történetet. E részben belső, részben az egyik cellatársnak előadott magánbeszédeket a narrátor kommentárjai, a figurák helyzetét, lélektanát elemző közbeszólásai szakítják meg. A monológok többnyire ma is bravúrosan hatnak, a különféle nyelvi rétegben megszólaló katonák erős szociológiai kontúrokkal rendelkeznek, a figurák hitelessége nem kérdőjelezhető meg, pontosan érzékeljük neveltetésüket, értékrendjüket, tudjuk, mi fáj nekik és mitől derülnek jobb kedvre, és - noha annak nem szentel különösebb figyelmet az író - még fizikumukat is érzékeljük. Mindez ma sem vesztett epikus elevenségéből. Ráadásul Cseres remek arányérzékkel dolgozott, a kötet sehol sem hat túlírtnak, és vékonysága ellenére vázlatosnak sem, az író nem adagol túl szinte semmit, az alakok egy-egy problémáját állítja középpontba, és egyetlen, valamilyen szinten mind a négyüket érintő közös eseményben sűríti a cselekményt. E metszéspont nem más, mint Büky feleségének (és a százados zsidó háziasszonyának, valamint kislányának) a meggyilkolása. Büky felesége titokban látogat Újvidékre, mivel Grassy ezredes megtiltotta, hogy a tisztek családtagjaikat fogadják. És ez központi kérdés. Ugyanis a dokumentumhűségű történelemábrázolás mellett a regény legfőbb problémája: hogyan élhetnek a katonák nő nélkül?

Cseres e téren is igen leleményes, a háború, a gyilkosság munkáját valahogy egészen természetesen kapcsolja össze a mészárlásban dolgozó emberek meglódult, olykor iránytalan, olykor fixált erotikájával. Szabó a legegyszerűbb képlet. Ez az

alhasig megalázott

emberi rabszolga gyomorforgató módon lesi minden női alsónemű villanását. A korábban lenullázott és most helyzetbe került "beszélő szerszám" kiteljesedése ez. A legförtelmesebb, amikor a szép, fekete asszony lemészárlását részletezi cuppogó kéjjel, nem tudván (bár talán sejtvén), hogy Büky feleségéről és háziasszonyáról beszél: "Az alacsonyabbik, a téli bugyis fekete szembefordult az utolsó pillanatban a puskával, s valamit szerbül kiáltott, a magasabb meg egyszeriben elveszítette a bátorságát, odavetette magát a törzs úr csizmájához, azt kezdte csókolni, ölelgetni. Akkor láttam, végig van szakítva a selyemnadrágocskája. Amikor segítettem neki a vízben, a rúd vasvége beleakadt, továbbszakította ésÉ"

A monológ itt félbeszakad, Büky síbakancsával egyszerűen agyonüti a fecsegő tizedest. Kettejük összecsapása szükségszerű, Büky - szemben a bunkó Szabóval - maga a megtestesült úri, "szoányírt" katonatiszt. Semmi nem érdekli azon kívül, hogy feleségét hogyan hozathatja titokban a városba (miközben persze megcsalja zsidó háziasszonyával); a mészárlásból, egyáltalán a háborúból az égvilágon semmit sem érzékel, mintegy családi kellemetlenségnek fogja fel az egészet. Grassy ezredes (jelszava: "Célom a megtorlás!") szadizmusát egyedül a feleségétől való eltiltásban érzékeli. És amikor rájön, hogy elöljárója voltaképpen a családtagok védelmében hozta intézkedését, akkor sem képes levonni a konzekvenciákat: "Nem, Grassynak nem lehet igaza! Ezerszer nem és ezeregyedszer is nem!" Ez a pitiáner szolgálati vakság okozza végül is felesége véletlen tragédiáját. Szabó és Büky az örök úr és szolga, a feudális viszonyokba beledermedt antagonisztikus ellentét szépen ábrázolt, mélyen átgondolt mintája. Nagyrészt kettőjük csatája élteti még ma is a regényt.

Tarpataki főhajónagy kevésbé megformált alak, noha szerepe jelentős, hiszen voltaképpen ő képviseli a legpozitívabb pólust ebben a borzalmas kvartettben. Tarpataki kedves, sármos tiszt, aki a maga módján még tesz is valamit a mészárlás megakadályozásáért, ezzel eléri, hogy Grassy leváltsa a vasúti parancsnokságból. De Tarpataki nem hajlandó komolyan tudomásul venni a rettenetet. őt a gépfegyverropogás közben is a népdalok gyűjtése érdekli szenvedélyesen, az egyik énekes szerbről később megtudja: "ő lett volna a helyi ellenállás vezetője. De hogy miféle ellenállásé, magam sem tudom. Népdalokat is tudott, mérsékelt hangon, de hiteles dallamvezetéssel!"

És persze megint a nő a lényeg: Tarpataki partnere egy Betti nevű

érzelmes szajha,

aki az első éjszaka után visszaadja a férfinak az ötvenkoronást. Ezt a szentimentalizmust aztán Tarpataki is átveszi, puhányként, amolyan széplélekként csinálja végig a három hideg napot, és fogalma sincs róla, hogyan is került ő ebbe a cellába. De ábrázolásnak ez talán kevés; Cseres írói fantáziája itt nem bizonyult szárnyalónak.

A nőtlen Pozdor zászlós is a szállásadónőjével bújik ágyba, azaz - Bükyhez hasonlóan - a legkényelmesebb megoldást választja. Akár a történelemben: kényelmesen, semmiről sem tudva téblábolja végig a három napot, szinte mindent lát, de jelszava: "Nem tartozik rám." Ennél sokkal többet nem tud róla mondani az író. Harca egykori cimborájával, a magasabb rangba került Képíró Sanyival kissé illusztratív jellegű, közhelyes is talán. Pozdor alakjával Cseres nem sokat tudott kezdeni, mert jellemrajznak az talán sovány, hogy a zászlós folyvást a szolgálati szabályzatot bújja.

E két alak kontúrtalanságából következik a könyv egyik gyengéje, az emberi viszonylatok részleges kidolgozatlansága. A négy alakból kettőnek (Büky és Szabó) komoly köze van egymáshoz. Ám a többiek közt ható erőteret már kevésbé érzékeljük. A két magasabb rangú tiszt, azaz a Tarpataki és Büky közti viszonylat csenevész, Pozdor meg szinte senkivel sem kerül kapcsolatba. Itt komoly esélyeket hagyott ki az író. Részben kárpótol ezért, hogy virtuóz módon képes egy ötödik figurát is becsempészni a cellába. A Szabó elbeszéléseiből kirajzolódó Dorner tizedes alakja láthatatlanul is jelen van, és különös kvintetté alakítja a bezárt kvartettet. Dorner, ez a gyilkolás közben is szalonnázó, pálinkázó, egészségeseket szellentő járőrparancsnok az egyik legemlékezetesebb proli a magyar prózában.

Cseres az úgynevezett mondanivalót a narrátor szájába adott kommentárokban helyezte el. Talán ez a legjobban elavult, a leginkább didaktikus része a regénynek. Ma már valahogy úgy érezzük, teljesen fölöslegesek ezek a szerzői kiszólások, a monológok önmagukért beszélnek, és teljesebb megoldást adott volna, ha Cseres megbízik hősei önleleplező-önelemző magánbeszédeiben. Szabóról például ez mondja a narrátor: "Nem az istent, hanem a mindenkori hatalmat tisztelte maga felett bölcsnek." Igen, ez igaz, de minek kimondani? Hiszen Szabó önvallomásaiból egyértelmű egyébként is a képlet. Miként a többiek megszólalásaiban is. Mert e négy monológból kibontakozik a történelem tébolya vagy a hegeli "ész csele": mindenki csak meglépi a maga elkerülhetetlennek vélt, önmagában semmiképpen sem rossz szándékú lépéseit, és mindeme ártatlanság vége több ezer ártatlan ember legyilkolása. Senki sem "gonosz", senki sem elszánt gazember, és békében, teszem azt, a családi asztalnál a szereplők egyike sem egyéb a maga szociológiai helyzetébe belecsigázódott középszerű, "fenntartó egyén"-nél. Az élethazugságok békében elviselhetőek, háborúban aztán előtör a falvédő alatt még oly familiárisnak tetsző brutalitás. Cseres nem akart széles, átfogó tablót festeni, nem akarta ábrázolni a maga totalitásában a világháborút, megelégedett azzal, hogy belerakjon egy határhelyzetbe négy önmagában se nem ellenszenves, se nem rokonszenves, tökéletesen átlagos embert. E téren a regény már-már egzisztencialista ihletésű, és nem is elképzelhetetlen, hogy az akkor igen divatos francia irodalom, Sartre és Camus művei hatottak a magyar író gondolkodására. De szemben az egzisztencialistákkal, Cseres műve egy pillanatra sem steril, pedig ez nagyon is jellemzője mondjuk Sartre A fal című, szintén világháborús kisregényének. A horthysta katonatiszt lélektanáról kevesen tudtak ennyit, e téren csak Birkás Endre Elfelejtett emberek című, sajnos elfelejtett regénye mérhető hozzá a korból. Noha szikár és kevés nyelvi eszközzel dolgozó, mégis érzékletes, pontos, fegyelmezett próza a Hideg napok. Vitán felül egyike a hatvanas évek ma is remekül olvasható, negyven év múltán is maradandónak látszó könyveinek.

Magvető, 2005, 195 oldal, 2490 Ft

Neked ajánljuk