Az 1931-ben Hollandiában született és 1989-ben Ausztriában elhunyt író - W. G. Sebald mellett - alighanem a legmélyebb és legeredetibb német nyelvű író volt 1945 után. De míg pályatársa és rajongója (Sebald már korán szép esszében hódolt művészetének) szinte teljesen ismeretlen nálunk (eddig mindössze egy könyve jelent meg, a Kivándoroltak), Thomas Bernhard majdnem összes műve a magyar olvasó rendelkezésére áll, noha jelentősen eltérő színvonalú fordításokban, melyek csúcsát Adamik Lajos, Györffy Miklós, Halasi Zoltán és Tandori Dezső (Fagy, A mészégető, Az erdőhatáron), mélypontját Téglásy Gergelynek az Ab Ovo kiadónál megjelent munkái jelentik. Fiatalkori remekei közül csak az 1964-es Amras és az 1967-es Verstörung hiányzott, utóbbi immár elérhető. A Megzavarodás fordítója, Adamik Lajos ihletett, valóban eligazító utószóban számol be a regény keletkezéstörténetéről (és nem elhanyagolható magyar vonatkozásairól). Mint kiderül, szerfölött aggályosan, ugyanakkor némi mámorban íródott a mű; Bernhard egyszerre több szövegen is dolgozott; feltehetően érezte, hogy döntő lépés előtt áll, melyet könyörtelenül meg is tett: ebben a regényben találta meg későbbi nagy témáit, és könnyen utánozható, de éppen ezért elidegeníthetetlenül hozzá tartozó elbeszélői modorát, mely nem sokkal később olyan remekművekben teljesedett ki, mint A mészégető, az Igen, az Ungenach, az Alsózás, mely fantasztikus szatírákon át (Régi mesterek, Wittgenstein unokaöccse) haladva egyre fáradtabb önismételgetésekhez vezetett (Beton, Irtás, A menthetetlen), hogy végül elérje a teljes
apátiát és kiégést,
amit ő maga tudott a legjobban; utolsó nagy regénye sokat sejtető címe: Auslöschung, mely Hajós Gabriella fordításában a Kioltás címet kapta.
A Megzavarodás nem egyszerű olvasmány, bár Peter Handke leírja, azon kapta magát, hogy egyszerűen nem tudja letenni: "és olvastam, és olvastam, olvastam". Érthető állapot, hiszen a német szöveg húzása hihetetlenül erős, leküzdhetetlen úgyszólván. Örvénybe invitál Bernhard, nem túl szívélyesen és szinte észrevétlenül, de annál ellenállhatatlanabbul. A történet csupasz: egy Stájerországbeli orvos egyetlen napjának, beteglátogatásainak leírása, melyet a társaságában lévő húszéves bányamérnöki főiskolás fia elbeszéléséből ismerünk meg. Az én-elbeszélés borzalmakkal indul, hogy aztán még lidércesebb eseményekbe torkolljon, melyek iszonyatos végpontja a Fochler-malomban élő meseszép és ritka madarak gyalázatos lemészárlása. De a legriasztóbb elem, hogy úgy tűnik, a rémségeken szinte senki sem csodálkozik, mintha ezek hozzátartoznának a provinciális Ausztria mindennapjaihoz: "Vidéken a brutalitás és az erőszak az alap" - mondja az orvos. Már az első lapokon egy kocsmai verekedésről értesülünk, melyben agyonütik a kocsmáros feleségét. Aztán a téboly különféle stádiumaiban leledző őrültekkel találkozunk (a valamilyen nagy szellemi munkán dolgozó megszállott gyáros kétségkívül A mészégető Konradjának előfutára, felbukkan egy Bartók-rajongó, nyomorék, torz csodagyerek, talán Mozart-paródia?), hogy végül egy példás elmebetegnél, a Hochgobernitz elnevezésű hatalmas birtokán élő Saurau hercegnél kössünk ki. Ekkor az eszelős arisztokrata veszi át a narrátor szerepét, innentől a könyv mintegy felét az ő rémületesen borzalmas, ám éppoly rémületesen komikus monológja tölti ki (már Sebald utalt Bernhard szatirikus vénájára). A nyelv ereje és erőtlensége, ez az egyik fő témája Bernhard műveinek, és ebben is hihetetlen következetességgel dolgozott; a tébolyult arisztokrata magánbeszédében a nyelv felbomlása tökéletes retorikával járt kéz a kézben, mintha azt sugallaná: minél biztosabb lábakon áll a mondat, annál biztosabb a borulás, a kifejezés csődje.
Nagy mű, lenyűgöző epikus erő, óriási lendület, melyből még hiányzik a későbbi művek mintegy automatikus írásmodora; Bernhard nyilvánvalóan szinte ifjonci játékkedvvel feledkezett bele a maga által teremtett és tökéletesen előzmény nélküli elbeszélői technika gyönyöreibe. Nos, e csodálatos narráció részben méltatlan fordításban került most kezünkbe. Pontosabban felemás magyarításban. Adamik Lajos mintha a regény elején még nem találta volna meg a hangot, nagyjából a harmincadik-negyvenedik lap táján kezd erőre kapni, hogy aztán a herceg félőrült magánbeszédét szinte tökéletesen adja vissza. Meglehet, hiányzott a kedv, az önkontroll és az idő, hogy visszamenjen és kontrollszerkesztőjével (Bombitz Attila) együtt még egyszer nekifogjon az első rész átnézésének. Ha megteszik, bizonyára nem ezzel a mondattal indul a szöveg: "Apám 26-án már éjjel kettőkor elment Sallába egy tanítóhoz, akit haldoklás közben (!!) talált, s a halottat aztán magára hagyva (!), mindjárt tovább is ment Hüllberg felé, hogy..." Stb. Mely mondatról a némettel összevetve kiderül, hogy nemcsak nyelvtanilag torz, hanem még kissé pontatlan is. Az eredeti: "Am 26. fuhr mein Vater schon um zwei Uhr früh zu einem Lehrer nach Salla, den er sterbend angetroffen und als Toten gleich wieder in Richtung Hüllberg verlassen hat, um..." Stb. Javasolt, lehetséges változat: "Apám 26-án már hajnali kettőkor elindult Sallába egy tanítóhoz, akit haldokolva talált, hogy aztán őt immár halottként hátrahagyva, azonnal ismét útnak eredjen Hüllberg felé, hogy..." Grammatikai tömegszerencsétlenség ugyanezen a lapon: "Feltűnt, hogy a gyermekről mint szeretett emberről beszélt, nagyon nyugodtan és anélkül, hogy fontolgatnia kellett volna a szavakat; amikor érzékeltette a környezetet, amelyben a gyermek felnőtt s amelyben a szülei nem annyira nevelték, mint inkább oltalmazták, s a leírtak környezetének ismeretével töltötte ki és világította meg feltételezéseit a szülők gyermekükhöz fűződő viszonyáról, magától értetődő vonzódást engedett meg magának a gyermek iránt." Tessék?! Mi van?! A fordítás pontos és szó szerinti, csakhogy
szinkrontolmácsolás,
nem pedig műfordítás. És még folytathatnánk. Röviden: a sok suta megoldás megzavarja a megjelenés örömét és a későbbiek remek megoldásait. Mindezek mögött korántsem a nyelvtudás hiányát, hanem valami okosan okadatolt, ám mégis zavaros fordítói krédót sejtünk (melynek gyökerei messze nyúlnak, egészen a Grimm-mesék 1989-es Magvető-kiadásának utószaváig). "Következetes egzisztenciák!" - kiált fel a regényben Saurau herceg. Ráadásul a borító szemfájdító vadromantika. Sajnálatos, nagyon sajnálatos. Noha mindettől persze még senki sem fog megzavarodni.
Kalligram, 2006, 189 oldal, 2000 Ft
