Nagyjelenetek

Mihancsik Zsófia: Nincs mennyezet, nincs födém. Beszélgetés Nádas Péterrel

  • Bán Zoltán András
  • 2006. július 27.

Könyv

Ha olyasmivel találkozunk, ami minden elismerésünk mellett felkelti intellektuális ellenkezésünket, szenvedélyes elutasításra kényszerít úgyszólván, röviden, ha azt gondoljuk, hogy egy könyvben olvasott gondolatok nem állják ki az ész - a mi eszünk! - vagy a gondolkodás - a mi gondolkodásunk! - próbáját, többnyire a gondolatok közlőjének személyiségét építjük fel magunknak mentsvárként, vagyis végső kétségbeesésünkben azt mondjuk: többnyire badarságokat hallok, de aki mondja, nem badar, hiszen mondásainak megvan az aranyfedezete. Ez pedig nem lehet más, mint az úgynevezett személyiség nagysága, az alak szellemi arca, és hát tudjuk, hogy korántsem mindegy, ki mondja azt, amit mond. És ha már a mondó Nádas Péter, akkor talán nem teljesen abszurd egyik kedves írójára, Thomas Mannra hivatkozni, aki A varázshegyben éppen ezt a problémát formálta meg - mindamellett roppant mulattatóan. Myheer Peeperkorn badarságokat beszél, pontosabban dadog, de Hans Castorpot mégis

lenyűgözi valami,

amit nem tud másként megnevezni, mint ekként: ez a személyiség ereje, formátuma. Ez az erő folyvást fogva tartja, noha folyvást érzi-tudja (és környezete sem gondolja másként), hogy Peeperkorn félmondatai, felkiáltásai zavarosak, és nem is érdemelnek különösebb figyelmet. Vagyis mégis? Hiszen nem képes szabadulni a mondó személyétől.

A Nádas Péterrel a Magyar Rádióban 1997-ben készült beszélgetéssorozat olvasójaként kissé Hans Castorpnak éreztem magam, noha tény, hogy Nádas, ellentétben Peeperkornnal, nemcsak dadog és hebeg, hanem nagyon is sokat állít, ékes nyelven, gyönyörű mondatokban. Ám most elsősorban a könyv dramaturgiájára fogok összpontosítani, ezért meg sem kísérlem visszaidézni gondolatait a világról, az életről és halálról, az irodalom mibenlétéről, a nyelvről, pályatársairól, a magyar és a német intellektuális élet különbségeiről, a magyar irodalomkritikáról, az erotikáról, a vágyról, a magyar filozófia hiányáról, a szülésről, az emberi szenzualitás közösségéről, a lélekről és a testről, a lengyel katolicizmusról, az írói sikerről, illetve sikertelenségről, a svéd nagypolgárságról, a gólról és még sok egyébről, ami a könyvben is a felsoroltakhoz hasonló rendben, azaz rendezetlenségben bukkan elő, mely mégsem zavaró: nem káoszt, hanem eleven kavalkádot észlelünk. Mindezekről sok, rengeteg szó esik ebben a derekas terjedelmű kötetben, és Mihancsik becsületére legyen mondva, hogy igyekszik is feltárni, miket gondol az egyik legnagyobb élő magyar író témáiról. Így a könyvnek magyar pályán szokatlanul erős a belső intellektualitása. Mihancsik kérdező lény (a Nádastól olyannyira tisztelt Déry Tibor nevezte így az embert, szemben barátja, Lukács György teorémájával, aki azt gondolta, az ember válaszoló lény), ez a hivatása, és ennek tökéletesen meg is felel. Ő is Hans Castorp olykor, de nem hagyja magát lenyűgözni, elvarázsolni: ha valami számára hajmeresztőt hall, visszakérdez, vitába száll, újabb kérdésekkel ostromol, csatázik a maga - és a minden jó riporter tudatában létező virtuális hallgató, Ecóval szólva mintahallgató - igazáért, és ha nem tévedek, mindössze egyszer roppan össze és legyint rezignáltan: "Feladom." Hogy aztán más oldalról, fáradhatatlanul folytassa tovább. Ez a hihetetlen szívósság, küzdeni tudás és akarás teszi a kötetet lenyűgöző, félelmetesen izgalmas és letehetetlen olvasmánnyá. Dráma keletkezik ekként, pontosabban egyetlen nagyjelenet vagy nagyjelenetek sorozata, mert noha a dialógus hónapokon, netán éveken át tartott, minden egyes fejezetnél úgy érezzük, a beszélgetés már régen folyik, de a riporter önkénye folytán mi csak most kapcsolódunk bele. Szinte minden fejezet in medias res indul, lélegzetet sem hagy, a hatalmas sodrás elkap azonnal, és visz valami végkifejlet felé, ám ez csak látszat, hiszen a beszélgetés másnap is folytatódik, és ki tudja, meddig tartana - talán a kötetben is többször felbukkanó örökkévalóságig?! -, ha az arányérzék vagy a fizikai elfáradás nem szabna határt neki. Nádas nagy dumás, ha esetében szabad ily frivol hangot megütni, és Mihancsik sem adja alább. (A kötet egyik hihetetlen erénye, hogy noha nagyon is megírt szöveget kapunk, mindig érezzük, hogy ez valódi beszélgetés volt, olvasva is auditív élmény bizonyos mértékig.)

Két ember. Leülnek, az egyikük, a kérdező lény feldob valami témát, a másikuk, a válaszoló lény mond valami olyat, mely a kérdező szerint erősen vitatható, újabb kérdés, válasz, erre gyorsan összecsapnak, aztán szétválnak, hogy hamarosan folytassák tovább. A mesés az, hogy legyen szó a legbanálisabb dologról, mindig mintegy az életükért küzdenek, igazságaikat személyiségük teljes súlyával képviselik - lehet mélyebb értelme a valódi beszélgetésnek? Két ember, mindvégig magázódva, ám egészen átszellemült

intellektuális összegabalyodásban,

tűzforró összehajolásban a végső dolgok fölött. Nagyon intim a hangulat, már-már nádasi értelemben erotikus, és ezt olvasva olykor hajlunk rá, hogy igazat adjunk neki: "Az érzékek pontosan működnek, éppen azért, mert a személyek között nincsenek válaszfalak. Nincs mennyezet, nincs födém." És ekkor korántsem véletlen, hogy ez lett a kötet címe (hogy ki adta, nem tudom). Ritkán tapasztalni, hogy kérdező és kérdezett között - akik ráadásul különneműek - ily mértékben leomlanának a természetesen nagyon is létező falak. Mert persze Mihancsik, noha folyvást a szellem kérdéseivel ostromolja Nádast, a bőre mélyén azért mégis arra kíváncsi - és ezt akarja kifürkészni a mintahallgató is talán -, hogy miféle ember is az, akivel szemben ül? És miközben az "ember" Nádas Péter lassan kirajzolódik a maga köré védőburokként kitermelt ködből, szépen kontúrosodik a kérdező személyisége is. Nagy drámában csak egyenlő súlyú személyek játszhatnak szerepet, és noha a betűk számát tekintve Mihancsik természetesen háttérbe szorul, dramaturgiailag ő is főszerepet visz. Közösen előállított szereposztás ez, melyben két egyenlően erős személyiségű ember még rendezője, írója is ennek a hihetetlenül megkapó drámának. Ez persze - Nádas szavával élve - "határsértés" is, az olvasó, ez esetben riporter akaratlan túllépése a kompentenciája határain: "Egyenrangú viszonyt a fantáziámmal még a feleségem sem tud teremteni. Ott, abban a pillanatban a könyv mellett neki is olvasóvá kell válnia, már csak önvédelemből is. Mint ahogy a reggelinél nekem is résen kell lennem, nehogy összetévessze velem a szereplőimet. (...) Ez egy játék, egy játék." Lehet, de olyan játék, melyet aligha tudunk - és akarunk - elkerülni.

Jelenkor Kiadó, Pécs, 2006, 384 oldal, 2500 Ft

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.