Ha olyasmivel találkozunk, ami minden elismerésünk mellett felkelti intellektuális ellenkezésünket, szenvedélyes elutasításra kényszerít úgyszólván, röviden, ha azt gondoljuk, hogy egy könyvben olvasott gondolatok nem állják ki az ész - a mi eszünk! - vagy a gondolkodás - a mi gondolkodásunk! - próbáját, többnyire a gondolatok közlőjének személyiségét építjük fel magunknak mentsvárként, vagyis végső kétségbeesésünkben azt mondjuk: többnyire badarságokat hallok, de aki mondja, nem badar, hiszen mondásainak megvan az aranyfedezete. Ez pedig nem lehet más, mint az úgynevezett személyiség nagysága, az alak szellemi arca, és hát tudjuk, hogy korántsem mindegy, ki mondja azt, amit mond. És ha már a mondó Nádas Péter, akkor talán nem teljesen abszurd egyik kedves írójára, Thomas Mannra hivatkozni, aki A varázshegyben éppen ezt a problémát formálta meg - mindamellett roppant mulattatóan. Myheer Peeperkorn badarságokat beszél, pontosabban dadog, de Hans Castorpot mégis
lenyűgözi valami,
amit nem tud másként megnevezni, mint ekként: ez a személyiség ereje, formátuma. Ez az erő folyvást fogva tartja, noha folyvást érzi-tudja (és környezete sem gondolja másként), hogy Peeperkorn félmondatai, felkiáltásai zavarosak, és nem is érdemelnek különösebb figyelmet. Vagyis mégis? Hiszen nem képes szabadulni a mondó személyétől.
A Nádas Péterrel a Magyar Rádióban 1997-ben készült beszélgetéssorozat olvasójaként kissé Hans Castorpnak éreztem magam, noha tény, hogy Nádas, ellentétben Peeperkornnal, nemcsak dadog és hebeg, hanem nagyon is sokat állít, ékes nyelven, gyönyörű mondatokban. Ám most elsősorban a könyv dramaturgiájára fogok összpontosítani, ezért meg sem kísérlem visszaidézni gondolatait a világról, az életről és halálról, az irodalom mibenlétéről, a nyelvről, pályatársairól, a magyar és a német intellektuális élet különbségeiről, a magyar irodalomkritikáról, az erotikáról, a vágyról, a magyar filozófia hiányáról, a szülésről, az emberi szenzualitás közösségéről, a lélekről és a testről, a lengyel katolicizmusról, az írói sikerről, illetve sikertelenségről, a svéd nagypolgárságról, a gólról és még sok egyébről, ami a könyvben is a felsoroltakhoz hasonló rendben, azaz rendezetlenségben bukkan elő, mely mégsem zavaró: nem káoszt, hanem eleven kavalkádot észlelünk. Mindezekről sok, rengeteg szó esik ebben a derekas terjedelmű kötetben, és Mihancsik becsületére legyen mondva, hogy igyekszik is feltárni, miket gondol az egyik legnagyobb élő magyar író témáiról. Így a könyvnek magyar pályán szokatlanul erős a belső intellektualitása. Mihancsik kérdező lény (a Nádastól olyannyira tisztelt Déry Tibor nevezte így az embert, szemben barátja, Lukács György teorémájával, aki azt gondolta, az ember válaszoló lény), ez a hivatása, és ennek tökéletesen meg is felel. Ő is Hans Castorp olykor, de nem hagyja magát lenyűgözni, elvarázsolni: ha valami számára hajmeresztőt hall, visszakérdez, vitába száll, újabb kérdésekkel ostromol, csatázik a maga - és a minden jó riporter tudatában létező virtuális hallgató, Ecóval szólva mintahallgató - igazáért, és ha nem tévedek, mindössze egyszer roppan össze és legyint rezignáltan: "Feladom." Hogy aztán más oldalról, fáradhatatlanul folytassa tovább. Ez a hihetetlen szívósság, küzdeni tudás és akarás teszi a kötetet lenyűgöző, félelmetesen izgalmas és letehetetlen olvasmánnyá. Dráma keletkezik ekként, pontosabban egyetlen nagyjelenet vagy nagyjelenetek sorozata, mert noha a dialógus hónapokon, netán éveken át tartott, minden egyes fejezetnél úgy érezzük, a beszélgetés már régen folyik, de a riporter önkénye folytán mi csak most kapcsolódunk bele. Szinte minden fejezet in medias res indul, lélegzetet sem hagy, a hatalmas sodrás elkap azonnal, és visz valami végkifejlet felé, ám ez csak látszat, hiszen a beszélgetés másnap is folytatódik, és ki tudja, meddig tartana - talán a kötetben is többször felbukkanó örökkévalóságig?! -, ha az arányérzék vagy a fizikai elfáradás nem szabna határt neki. Nádas nagy dumás, ha esetében szabad ily frivol hangot megütni, és Mihancsik sem adja alább. (A kötet egyik hihetetlen erénye, hogy noha nagyon is megírt szöveget kapunk, mindig érezzük, hogy ez valódi beszélgetés volt, olvasva is auditív élmény bizonyos mértékig.)
Két ember. Leülnek, az egyikük, a kérdező lény feldob valami témát, a másikuk, a válaszoló lény mond valami olyat, mely a kérdező szerint erősen vitatható, újabb kérdés, válasz, erre gyorsan összecsapnak, aztán szétválnak, hogy hamarosan folytassák tovább. A mesés az, hogy legyen szó a legbanálisabb dologról, mindig mintegy az életükért küzdenek, igazságaikat személyiségük teljes súlyával képviselik - lehet mélyebb értelme a valódi beszélgetésnek? Két ember, mindvégig magázódva, ám egészen átszellemült
intellektuális összegabalyodásban,
tűzforró összehajolásban a végső dolgok fölött. Nagyon intim a hangulat, már-már nádasi értelemben erotikus, és ezt olvasva olykor hajlunk rá, hogy igazat adjunk neki: "Az érzékek pontosan működnek, éppen azért, mert a személyek között nincsenek válaszfalak. Nincs mennyezet, nincs födém." És ekkor korántsem véletlen, hogy ez lett a kötet címe (hogy ki adta, nem tudom). Ritkán tapasztalni, hogy kérdező és kérdezett között - akik ráadásul különneműek - ily mértékben leomlanának a természetesen nagyon is létező falak. Mert persze Mihancsik, noha folyvást a szellem kérdéseivel ostromolja Nádast, a bőre mélyén azért mégis arra kíváncsi - és ezt akarja kifürkészni a mintahallgató is talán -, hogy miféle ember is az, akivel szemben ül? És miközben az "ember" Nádas Péter lassan kirajzolódik a maga köré védőburokként kitermelt ködből, szépen kontúrosodik a kérdező személyisége is. Nagy drámában csak egyenlő súlyú személyek játszhatnak szerepet, és noha a betűk számát tekintve Mihancsik természetesen háttérbe szorul, dramaturgiailag ő is főszerepet visz. Közösen előállított szereposztás ez, melyben két egyenlően erős személyiségű ember még rendezője, írója is ennek a hihetetlenül megkapó drámának. Ez persze - Nádas szavával élve - "határsértés" is, az olvasó, ez esetben riporter akaratlan túllépése a kompentenciája határain: "Egyenrangú viszonyt a fantáziámmal még a feleségem sem tud teremteni. Ott, abban a pillanatban a könyv mellett neki is olvasóvá kell válnia, már csak önvédelemből is. Mint ahogy a reggelinél nekem is résen kell lennem, nehogy összetévessze velem a szereplőimet. (...) Ez egy játék, egy játék." Lehet, de olyan játék, melyet aligha tudunk - és akarunk - elkerülni.
Jelenkor Kiadó, Pécs, 2006, 384 oldal, 2500 Ft
