Kardos G. György ez év májusában lett volna 80 éves, ebből az alkalomból a Magvető megjelentette az életműve javát kitevő négy regényét (Avraham Bogatir hét napja, Hová tűntek a katonák?, A történet vége, Jutalomjáték).
Magyar Narancs: A neked dedikált könyvekből világosan kiderül, hogy jó barátok voltatok. Az egyik így szól: "Réz Pálnak, aki még sosem tévedett." Mikor ismerkedtetek meg, milyen körülmények között?
Réz Pál: Amikor megismerkedtünk, még nem volt Gé, csak Kardos GyuriÉ
MN: A Gé mit jelent?
RP: Nem tudom. Azért kellett felvennie, hogy megkülönböztesse magát Kardos Györgytől, a Magvető igazgatójától. Ha jól emlékszem, a hatvanas évek közepén találkoztunk először, az akkoriban divatos kávéházban, vagy inkább presszóban, a Luxorban. Főként fiatal írók, zenészek, festők jártak ide, de vasárnap délelőtt ott ült Kassák is, a feje, az arca olyan volt, mintha fából faragták volna. Egyedül ült az asztalánál, a kalapját többnyire a fején hagyta. Nem mertünk odamenni, igaz, nem is invitált senkit, zavartan ácsorogtunk. Sűrűn bejárt Román György, a nagyszerű festő - és nem mellesleg kitűnő író is -, néha egy-egy képét is magával hozta, magyarázta. Nem volt könnyű megérteni, hogy mit beszél, mert süketnéma volt. A zongoránál egy kitűnő tapőr ült - azt hiszem, ezt a szót is Bogatirtól hallottam először -, valaha a Zeneakadémiára járt, de aztán alkoholista lett. A divatos slágerek mellé be-belopott egy Chopin-valcert vagy polonaise-t. Remekül játszott. Kardosról nem sokat tudtunk, mindössze annyit, hogy roppant kedves, szórakoztató ember, káprázatos történetei vannak, kalandos életet élt, de írónak nem gondoltuk, hiszen akkoriban még nem is voltak komoly dolgai. Egyszer megemlítette, hogy megírja a Palesztinában szerzett élményeit, de erről meglehetősen frivolan nyilatkozott, mellékesen. Egyébként is: egész életében nagyon fontos volt neki, hogy ne tekintsék írónak.
MN: Miből élt ekkoriban? Mégiscsak irodalomból, nem?
RP: Igen, de amolyan segédmunkákból. Főleg bedolgozott. Operetteket írt és átírt, a rádiónak dolgozott. Nagyon büszke volt, ha jó honoráriumot alkudott ki. Amikor a regényírásról volt szó, akkor is hasonlóan nyilatkozott: írok egy regényt, hogy valami pénzhez jussakÉ No meg rágja a fülemet Vera, hogy írjak. Aztán ideadta a kéziratot, néhányan elolvastukÉ
MN: Csurka István volt az elsőÉ
RP: Igen, aztán hozzám került a kézirat, és hát akkor tényleg nem tévedtem, ahogy a dedikációban mondja, de hát nem volt nehéz észrevenni, hogy súlyos dolog, amit csinált. Remek regény. Ez volt a palesztinai trilógia első része, az Avraham Bogatir hét napja. Akkortól persze úgy is hívtuk: Bogatir.
MN: A közönség is azonnal elfogadta?
RP: El. Nagy sikere és nagyon nagy visszhangja volt. A megjelenés után rengeteg levelet kapott, főként névteleneket, többségükben gyűlölködő, őrjöngő antiszemita hangú írásokat. A főszólam szerint ez nem magyar regény, mert nem itt játszódik, hanem külföldön, és - zömmel zsidóktól, ezeket Kardos Makkabeusoknak nevezte - olyan levelek is érkeztek, melyekben azt mondták, hogy megrágalmazta az izraeli államot, mert a könyvben akadnak ellenszenves, kegyetlen zsidó katonák is. Ez őt nagyon bántotta. Azt mondtam: örülj inkább, ez azt jelenti, hogy jó a regény, kétfelé is beletaláltál valamibe. Persze jöttek aztán rajongó levelek, cikkek, külföldről is. Meg kell mondanom, Kardos nagyon ambivalens módon élt meg mindent. A zsidóságát, az íróságát, a magyarságát. Apja, Kardos István színházi újságíró volt. Az első világháborúban hősiesen harcolt, két signum laudisa is volt, és amikor érte jöttek 1944 nyarán, fölvette a tartalékos tiszti egyenruháját, kitűzte az érdemrendjeit, úgy várta őket a gangon. Nem jött vissza, megölték. Ezt Bogatirtól tudom. Gondolom, apja halála is ezt az ambivalenciát, ezt a furcsa kettősséget jelképezte a számára. És így élte át a sikerét és a névtelen levelek áradatát is, néha örült az ellentmondásos fogadtatásnak, néha meg fájt neki. Hogy magyarként is és zsidóként is támadták, ez végigkísérte az egész életét. A rendszerváltás után persze mindez sokkal nyíltabban jelentkezett.
MN: És az írói világ hogyan fogadta a debütálását?
RP: A szakma is azonnal felfigyelt. Ha már levelekről van szó, meg kell említenem Veres Péter levelét, Kardos talán annak örült a legjobban. Péter bácsi azt írta: "Ez egy kitűnő magyar parasztregény, Te népi író vagy." Főleg a regény nagyszerű munkaleírásai lelkesítették, ahogy Bogatir vagy a többiek dolgoznak a földeken. "Sültrealista vagy, mint én", ez volt a lényege a Veres Péter-féle értelmezésnek. Kardos egyébként is nagyon figyelt az idősebbek véleményére.
MN: Név szerint?
RP: Vas István, őt igen nagyra becsülte, aztán Zelk. Ottlik véleménye is izgatta, persze, de Ottlik csak annyit mondott: - Jó regény, kiváló. - És amikor látta, hogy Kardos ennél részletesebb véleményt - dicséretet - várna, elmondta, hogy amikor bevitte Schöpflinnek az Iskola a határon első változatát, az öreg Schöpflin csak annyit mondott: - Jó regény. Kitűnő. - És amikor unszolta volna, hogy részletesebben, szerkesztő úr, Schöpflin azt mondta: - Mint egy jó villanykörte, olyan. Amikor becsavarják, ég.
MN: Téged mi ragadott meg az első regényben?
RP: Akkoriban járta egy mondás, mára talán már feledésbe merült. Valahogy így szólt: azt nem tudom, hogy bejön-e, amit Marx ígért, vagyis hogy megszűnik az embernek ember által való kizsákmányolása, de azt biztos, hogy megszűnt az embernek ember által való ábrázolása. Kardos megmutatta, hogy nem, nem szűnt meg. Ez az első nagy értéke a könyveinek: olyan emberteremtő erővel dolgozik, mint a legjobbak. Ahogy leír egy figurát, az azonnal plasztikusan megjelenik az olvasó szeme előtt. A másik nagy érdeme, hogy neki problémái voltak. Ha úgy tetszik, ideologikus író, akinek mondanivalója van. A trilógiában elsősorban a gyűlöletről, a nemzetiségi ellentétekről akart beszélni, arról az értelmetlenségről, hogy valaki azért öl meg valakit, mert az egy másik nemzethez vagy valláshoz tartozik. Mondanivalós író volt, miközben megjátszotta, hogy csak sztorizik. Ezzel a kettővel függ össze a harmadik jellegzetessége: nem tartozott az ítélkező írók közé. Nála nincsenek fekete-fehér figurák, mint a romantikában; ugyanazok az emberek bizonyos helyzetekben rokon-, másokban ellenszenvesek. Jó példa erre a Hová tűntek a katonák?, amely eredetileg azt a címet viselte: Sasok a porban, de a lengyelek tiltakoztak, a címerükben szereplő sas meggyalázását érezték benne. Így lett az új cím, amely, ugye, Marlene Dietrich híres dalára utal, egyébként szerintem jobb, mint az eredetileg tervezett. A regényben megjelenő lengyel tisztek ellenszenvesek, szűk látókörűek, konzervatívok, és még sorolhatnám. De a zárójelenetben megemelkedik az egész. Ezek az ellenszenves katonák, egyébként tüdőbetegek, fizikai roncsok, vigyázzba állnak haldokló bajtársuk előtt. És ekkor kiderül, hogy korántsem olyan pitiánerek, mint addig gondoltuk, mégiscsak nagyszabású figurák. Mindezt a csodálatosan ábrázolt kis arab fiú, Abed szemszögéből látjuk, ez is fokozza a hatást. Kardos egyébként is gyakran léptet fel az élettel most ismerkedő, az életre rácsodálkozó, a nevelődésük elején álló fiatal embereket, ilyen David is a Bogatir-regényben. Ebben nyilván akad némi önéletrajzi elem, hiszen ő maga is húszéves volt, amikor Palesztinába érkezett. A negyedik vonása, hogy Kardos szöveget tudott írni. Nem a mai értelemben, nem a szövegirodalom értelmében. Az ő regényei ép, egészséges alkotások. Hatalmas életanyaggal és nyelvismerettel rendelkezett, pontosan tudta egy szó hatását, helyi értékét, a Jutalomjátékból kiderül például, hogy fölényesen ismerte a kis vidéki színészek nyelvhasználatát. (Győrben volt dramaturg.) Magnó agya volt, soha nem jegyzetelt, de mindent megjegyzett. Nagyon fontos volt számára egy-egy szófordulat vagy mondat, ezt egy-egy szemvillanásából lehetett érzékelni beszélgetés közben. Egyszer megkérdeztem, miért nem folytatja a vidéki színházban játszódó regényét. Akkor már megjelent egy fejezet az Új Írásban, ha jól emlékszem, ezzel a címmel: "Mivel nyitott Szikszay Pipi Baján?" Ez nagyszerű regénycím, ezt változtatta később a gyengébb Jutalomjátékra. Szóval a részlet megjelent, de a folytatás elmaradt. Kardos azt mondta, hogy sokat küszködik a szöveggel, de mindenképpen meg akarja írni, mert van egy remek mondata, el akarja helyezni valahol. A strandon dolgozik egy pedikűrös, az ötvenes években deklasszálódott vadmagyar, Csikszereday Ernő, és egyszer csak ingerülten azt mondja: "Megette a fene az egészet. Reggel óta összesen három lábam volt." Na, ezt a mondatot akarta Kardos elsütni. És persze el is sütötte. Nagyon fontos volt a számára az utolsó mondat is. Egyszer azt mondta: nem megy a munka, mert nincs meg az utolsó mondatom. Szerette és kereste a különleges szavakat. Egyszer megkérdezte: ittál már bronefet? Nem, válaszoltam, azt se tudom, mi az. Hát nem tudsz te semmit! Járta a pesti kocsmákat, kért egy bronefet, de persze a csapos nem tudta, miről beszél.
MN: Voltaképpen nem nagy terjedelmű az életműve. Novellákat például egyáltalán nem írtÉ
RP: Regényírói alkat volt. Domokos Mátyás írt róla egy szép tanulmányt, ennek az a címe: A regényíró. Kardos a nem túl hosszú, két-háromszáz oldalas regényekre volt kalibrálva, ez illett legjobban a személyéhez, írói képességeihez. A franciák nagyon szeretik ezt a műfajt. De azért van egy novellája, az elbűvölő, édes Szeressük Théophile Gautier-t!. És ne feledjük, hogy elsőrangú újságíró volt. Igen, nem írt sokat, de rengeteg terve volt. Utolsó éveiben kettőt dédelgetett, sajnos egyikből sem lett semmi. Elhatározta, hogy megírja a bori táborban 1944-ben szerzett élményeit; ez engem nagyon érdekelt; nem csak azért, mert a bátyám is ott raboskodott. Mint köztudomású, ebben a jugoszláviai lágerben volt Radnóti Miklós is, akinek Kardos egykor az első verseit mutatta még Pesten, de a táborban nem találkoztak. Kardos azt mondta, nem képes úrrá lenni az anyagon, mert képtelen megírni a szörnyűségeket, a válogatott kínzásokat, az iszonyatos kikötéseket, gödörbe ásásokat, az éhezést, viszont ezek nélkül hiteltelennek érezné az egészet. Egyébként is idegenkedett az erős effektusoktól. Így aztán a bori regényből nem lett semmi. A másik terve az volt, hogy megírja Rimbaud utolsó heteit. Egyszer ültünk a New Yorkban, és részletesen felvázolta, hogyan képzeli el, amint a beteg, elhízott, fegyver- és rabszolga-kereskedőnek beállt költő Abesszíniából megérkezik Marseille-be, ahol aztán a kórházban senki sem ismeri. Amputálják a lábát. Mondtam neki, ez nagyszerű, ezt feltétlenül meg kell írni, gondolom, kisregény lesz! Igen, nagyjából 120 oldalasra tervezem - mondta Gyuri -, de képtelen vagyok megírni: nem tudom, mennyibe került akkoriban egy kiló kenyér Franciaországban. Mondtam erre, ne viccelj, hát írd be ideiglenesen, hogy 3 frank, aztán később majd kiderítjük. Szamárság - csattant fel -, így nem lehet írni, nem, én képtelen vagyok erre. Mihály fiam elment a könyvtárba, kinyomozta a kenyér akkori árát, ezt elküldtük neki postán. De a kisregény végül is nem készült el. Egyébként utolsó éveiben az újságírásba menekült, no meg "albérleti munkákba", ahogy a rádiózást, televíziózást, átírást hívtuk. De ezek mégis boldog évek voltak: imádták egymást a feleségével, Anikóval, mint két szerelmes fiatal (Anikó az is volt), és sok öröme telt a fiában, Daniban. Egyszer, amikor nálunk voltak, Anikó kiment egy percre. Bogatir utánanézett, szerelmesen elmosolyodott és azt mondta: - Az utolsó feleségem. - Úgy mondta, hogy Anikó ne hallja meg.
MN: Szó esett a franciákról, de én nem érzek ilyen hatást a prózáján.
RP: Franciául egyébként remekül tudott, persze más nyelveken is, németül, angolul, héberül, kicsit szerbül is. Egyszer Simó Jutka, a régi Váci utcai antikvárium vezetője mondta, hogy van egy szép, bibliofil Verlaine-kötete, a Les femmes, amely a költő pornográf verseit tartalmazza, de nem adhatja el nekem, mert Kardos félretétette magának. És egyszer csak Gyuri beállított ezzel a meglehetősen drága, dekoratív könyvvel; hallott róla, hogy vágyom rá, és megvette nekem, ajándékba. És a versek mellé makulátlan franciasággal odaírta az egyes pózok kommentárját, jó erős szavakkal. Bámulatosan művelt volt, de ezt mindig titkolta. Szégyellte.
MN: Szerinted kik hatottak Kardosra? Nekem a korai Szolzsenyicin, aztán Iszaak Babel hatása érezhető, bár ebben tévedhetekÉ A magyarok közül senkit nem tudnék megnevezni.
RP: Hemingwayt nagyon szerette, többször emlegette, és a dialógusain talán érezhető is a hatása. Szomoryt imádta, különösen A párizsi regényt, de hát ő nyilván nem hatott rá, nyelvileg semmiképpen sem. Talán Mikszáth, de nem a cinikus, ahogy Karácsony Sándor nevezte, hanem az álcinikus Mikszáth. Nehéz megmondani, hogy ki hatott rá. Ehelyett hadd mondjak el egy jellemző történetet. Ültünk a Sipos kertjében, hirtelen rám nézett, és minden előzmény nélkül megkérdezte: - Mit gondolsz, a Heideggertől többet lehet tanulni, mint a Kellér Dezsőtől? - Azt hiszem, értettem, mit jelent ez a költői kérdés, de azt gondoltam, hogy csak szellemes ötlet, bemondás, bonmot. Aztán évek múlva, nem sokkal a halála előtt viszontláttam egy cikkében. Úgy látszik, komolyan foglalkoztatta a játékos dilemma.
