Bartók Béla 1945. szeptember 26-án halt meg, New Yorkban. Ez a sima kijelentő mondat egészen elborzasztó. Hiszen miért kellett a legnagyobb magyar zeneszerzőnek, aki úgy volt magyar, mint teszem azt Verdi olasz vagy Goethe német, azaz a természeti jelenségek egyértelműségével, és aki életét, működését csak hazai talajon tudta elgondolni, noha - mint az említettek - művészetének egyetemessége miatt ezer szállal kapcsolódott más, idegen kultúrákhoz is, miért kellett annak az embernek emigrációba menekülnie, akinél többet senki nem tett hazája felemeléséért, aki szinte a semmiből, alig értékelhető előzmények után, egyedül teremtette meg a honi földben fogant, de a kezében hamarosan univerzálissá növő magyar zenekultúrát?! Ráadásul nem az általa jól ismert, részben otthonosnak érzett és őt a legmagasabbra értékelő Európába, hanem egyenesen Amerikába kényszerült, ahol minden pillanatában idegennek érezte magát, és amelyről többször is kijelentette, hogy számára emberi élet élésére alkalmatlan! Bartók a New Yorkba tartó hajó fedélzetén, végső árvaságban dideregve a metsző tengeri szélben - ennél iszonyatosabb magyar fénykép nemigen készült, talán Ady utolsó fotója rakható még a pakliba. És fejében talán már ott kavarogtak a később megfogalmazott sorok Amerikáról: "Én ebben az országban élni nem tudok." Ám mennie kellett, egész élete és működése, erkölcsi elvei és emberi hitvallása kötelezte. Bartók ugyanis - mily furcsa manapság ilyesmit mondani! - mélységesen morális lény volt, akiben a szó és a tett szükségszerű egységben élt, és aki ebből következően akkor is levonta a konzekvenciákat, ha ezzel szinte jóvátehetetlen művészi önkorlátozásra, már-már öngyilkosságra kényszerült. 1940 és 1943 között, azaz az első amerikai években semmit sem írt, és ez rettenetes bizonyítéka az önkéntes száműzetés végzetes hatásának. Mert nem az invenció elapadásáról volt szó, hiszen éppen az emigrációt közvetlenül megelőző évei hozták meg számára a legvégső kiteljesedést: a Kétzongorás szonáta, a ZeneÉ, a Hegedűverseny, az 5. és 6. vonósnégyes - csupa "fő mű"! - mind a harmincas évek második felében keletkezett. Bartók írt volna szakadatlanul, de hát nem volt már kinekÉ És ha mégis akadt egy megrendelő, Yehudi Menuhin, akkor hallhatjuk az eredményt: a hegedűre írt Szólószonáta valóban az, aminek az amerikai hegedűs nevezte, Bach óta a legnagyobb teljesítmény ebben a műfajban.
Emigrációs döntése mögött legelsősorban nem a háború miatt kialakult pokoli helyzet állt (noha ez nyilván erősen befolyásolta), nem is a magyarországi viszonyok képtelensége (ne feledjük, Bartókot a harmincas évek végén aligha fenyegette hazájában közvetlen veszély, és szellemi tekintélye megkérdőjelezhetetlen volt, bár fent említett művei mindegyikét külföldön mutatták be). Nem, a végső lökést a moráljával összeegyeztethetetlen szituáció teljes átélése adta: "Ha valaki itt marad, holott elmehetne, ezzel hallgatólag beleegyezik mindabba, ami itt történikÉ" Ismerős sorok. Márai - aki művészi jelentőségben összemérhetetlen Bartókkal - a zeneszerzőnél természetesen sokkal ékesszólóbban, ám vele szinte betű szerint egyezően fogalmazta meg ezt a morális dilemmát - csapdát úgyszólván, hiszen a belehullott embernek minden döntése szükségképpen rossz -, amikor 1972-es memoárjában (Föld, föld!...) felidézi 1948-as emigrációja indítékait: "Nemcsak azért kell elmenni, mert nem engednek szabadon írni, hanem, elsőbben és még sokkal inkább azért, mert nem engednek szabadon hallgatni. (É) Az erőszakos rendszerek térfogatában a >>szellemi munkásnak>szellemi munkás<< jelenléte puszta tényével igazolást ad a rendszernek. Hasztalan áll félre, hiába hallgat, nem segít az sem, ha mindenki tudja róla - a rendszer kopói és vészbírái is -, hogy lélekben elutasítja az erőszakos társadalmi kísérletet: jelenlétének ténye igazolja az erőszakot." Ezt tudta Bartók is. De ellentétben Máraival, számolt egy másik lehetőséggel. Az idézett levélben (Veress Sándornak, 1939. június 3.) így láttatja az alternatívát: "Viszont azt is lehetne mondani, bármilyen kátyúba is kerül az ország szekere, mindenkinek otthon kell maradnia és segítenie a dolgokon tőle telhetőleg." Ez színtiszta patrióta álláspont, és Bartók valódi hazafiként ki is tartott a legvégsőkig. De aztán nem volt remény. A több évtizedes hajtóvadászat elől csak a New Yorkba tartó hajón lelhetett menedéket.
Üres virrasztás
Mindezt vasárnap este 11-től, Bartók halálának előestéjén, szeptember 26-án, a Művészetek Palotájában szervezett úgynevezett virrasztás előtt (és persze után) volt mód átgondolni. Különösen miután Bozóki András kulturális miniszter mintegy (szomorú) diadalmenetként ábrázolta Budapest és New York éjjeli kézfogóját, mondván, hogy Bartók meghozta nekünk az áldozatot, hogy most együtt lehessünk vele, egyetlen időben, bár az Egyesült Államokban még csak délután hat óra van. Maga a virrasztás egyébként nem volt hódolatteljes vagy meghatott celebráció (a nézőtéren üresen ásítozó sorok kínosan hatottak), és még virrasztás sem a szó klasszikus értelmében, hiszen viszonylag időben, azaz már fél kettőkor ágyba bújhattunk. Sutára, szellemileg szinte teljesen üresre sikerült az egész. A nagy ember halálára mindössze a színpad két szélén felállított, fél ember nagyságú égő gyertya utalt, ez nyilván nem elég a kultikus érzések felkeltéséhez. És ez az egyik lényeges kérdés: a kulturális vezetés kultuszt kíván-e teremteni Bartóknak, vagy meghagyja őt és művészetét a maga csendes nagyságában? Netán valamiféle politikai-ideológiai tervei vannak művészetével, személyével? És ki tudja, a Bartók-évet nem felezi-e majd meg egy kormányváltás? Mindez még homályos, egyelőre nem tudni, mit hoz a 2006-os Bartók-év, mely azért mégsem a halált, hanem a legnagyobb magyar művész születését ünnepli majd.
Ide született, Magyarországra, de hát ez az ország a zeneszerző életében nem vette át a művészetében, népdalkutatásaiban testet öltött bámulatos ajándékot. Kikezdhetetlen moráljára süket és vak volt. Országa nem értette meg, mit jelent magyarnak lenni, de nem - Széchenyi szavával - "szájmagyar"-nak, hanem olyasvalakinek, aki csakis a magyarságból való kiemelkedés révén érzékeli és érzi meg önnön gyökereit, aki a legtermészetesebb módon lép át a "kis összefüggésből a nagy kontextusba", hogy Milan Kundera fogalmával éljünk. Bartók feltehetően tudta, vagy ha nem, bizonyosan érzékelte, hogy csakis a provincialitás, a peremlét minél teljesebb megélése adhat valódi szabadulást a perifériáról, csak ez teremtheti meg a lehetőséget a világ centrumába való belépésre. A "fajából kinőtt magyar" klasszikus esete ez. És - mint eleinte Adynál is - éppen ez keltett riadalmat. A Bartók által felkínált kincset elutasították, mert másként képzelték el, más csomagolásban, más hangszerelésben. Szimptomatikus, hogy a Kisfaludy Társaság Greguss-érmét 1935-ben az első zenekari Szvit megírásáért adományozta neki, egy olyan darabért, amely éppen harminc éve keletkezett, és amelyen Bartók már fényévekkel túlfutott. Mi sem érthetőbb, hogy felháborodottan utasította el a kitüntetést, mely egy arculcsapással ért fel. Az adományozással a társaság mintegy visszazavarta Bartókot abba a szférába, a kis összefüggések birodalmába, mely a hivatalos Magyarország számára kellemes és tökéletesen elfogadható volt, vissza a korszakba, amikor a zeneszerző tüntetően magyar ruhában járt, és a külsőségek összes eszközével ki akarta fejezni hovatartozását. Kodály visszaemlékezése a huszadik század eleji viszonyokra roppant plasztikus: "A millennium utáni függetlenségi hullám akkor érte el tetőpontját. Magyarságot követelt a közvélemény minden téren: a hadseregben magyar vezényszót, címert, Gotterhalte helyett magyar himnuszt. Bartók is a teljes magyarságot akarta a nyelvtől a ruháig. Évekig az akkoriban felkapott magyaros ruhában járt, azt viselte a hangversenydobogón is. Édesanyját levélben ostromolja, hogy otthon ne beszéljenek németül. Elza húgát Böskének akarja nevezni. Természetesen zenéjében is magyar akar lenni." Persze az utolsó mondat a perdöntő. Richard Strauss és a századvégi posztromantika hatását idegennek érezve Bartók a Kossuth-szimfóniával (1903) vitt először ajándékot nemzetének. Ezt kitörő lelkesedéssel fogadták. Ekkor - először és egyben utoljára - Bartók ízlése, gondolkodása, művészi észjárása egybeesett a hivatalos korszellemével. A műről többek közt a János vitéz szerzője, Kacsóh Pongrác írt égbe menesztő kritikát, és ez mindennél árulkodóbb. De Bartók nem volt Kukorica Jancsi, aki a világban tett fényes látogatása után megtér falujába jól megszolgált tenyérnyi szalonnája, malomalja, fokosa mellé. Mert nem állt meg itt, és ekkor kezdődtek a bonyodalmak. Művészi fejlődéséhez elégtelennek bizonyult a posztromantika javított kiadású, Richard Strauss-szal (és egyáltalán a német zenével) szemben mindössze a magyaros koloritot felvonultató hangütése, a korai műveiben megnyilatkozó tehetséges, de mégis pusztán peremvidéki lázadás. És a Bécsben (később) mutatkozó kiutat, a wagneri romatika teljes kiterjesztését, azaz a dodekafóniát sem tehette magáévá - ehhez túlságosan magyar volt, ám a magyar zene addigi csúcsainak (Erkel, Mosonyi) belső logikájából nem következett számára semmi. (Lisztet, különösen a kései alkotót ekkor még nem fedezte fel.) Később, már saját eredményei öntudatos ismeretében így emlékszik vissza erre: "A XX. század eleje fordulópont az újabb zene történetében. Az utóromantika túlzásai kezdenek tűrhetetlenné válni; egyes zeneszerzők kezdik érezni: ezen az úton nem lehet továbbmenni; itt nincs más megoldás, mint a teljes szembefordulás a XIX. századdal.
Megbecsülhetetlen ösztökélőerőt és segítséget nyújtott ehhez a szembeforduláshoz - vagy mondjuk így: >>megújhodáshozrubato és a giusto átértelmezéséig, az újszerű hangszerkezelésig; mindezt már tökéletesen megtette a magyar zenetudomány. A téma szempontjából most a leglényegesebb, hogy Bartók gyorsan felismerte a Kodály által ekként jellemzett szituációt: "Kezdettől fogva tisztában volt vele, hogy a szomszéd népek zenéjének ismerete nélkül a magyart sem ismerhetjük meg igazán." Azaz pusztán a magyar anyag gyűjtése nem elegendő. A zenetudós, Tallián Tibor szellemesen jegyzi meg: "Bartók 1918-ig úgy kutathatta a magyarsággal szomszédos népek népzenéjét, hogy a lábát sem kellett hozzá kitennie Magyarországról."
Hazaáruló
Ám Trianon után a helyzet gyökeresen megváltozik, és ekkor jönnek az újabb bajok. Mindeddig a hivatalos körök némi rokonszenvvel kísérték, és részben anyagilag is támogatták kutatásait, bár zeneszerzőként mindent megtettek eltiprásáért. Nem véletlen, hogy Bartók 1913-ban teljesen visszavonul. Újabb, radikálisan új szellemű műveit hallva a hivatalos sajtóban ekkor kezdik el emlegetni először (hogy később sokszor unos-untalan leporolják) a már levetett magyaros ruhát. Az időközben bezzeg-gyerekké nőtt Kossuth-szimfóniára emlékezve írja Haraszti Emil: "Közönség és kritika akkor a várva várt nagy magyar muzsikust üdvözölte a sújtásos ruhájú debreceni (sic!) fiatalemberben. Későbbi művei közül néhány - például a Magyar Szvit - igazolni is látszott ezt a reményt. De aztán egyszerre csak idegen szellem rabja lett Bartók. Erős, jellemzetes, magyaros egyéniségét szinte kiölte a felszívódó idegen hatás. (É) Cseh, oláh, tót és tudja Isten, miféle zenének szegődött apostolává, csak éppen a magyart hagyta cserben." De mindez hagyján. Bartók lassan, de biztosan növő nemzetközi hírneve megóvja a zeneszerzőt, ám nem gyámolíthatja a népdalkutatót. Márpedig e téren mindenre hajlandó: "A zenefolklore terén folytatott kutatásaim érdekében semmiféle lépést sem sajnálok. Itt erre szükség van, másképpen nem érhető el semmi, míg a komponáláshoz nem szükséges se elismerés, se nyilvános előadás." Trianon után a határok minden értelemben bezárulnak, és egy német lapban 1920-ban a román népzene jelentőségét taglaló cikke miatt Bartók egyszerre csak hazaárulónak érezheti magát, mi több, szellemi kútmérgezőnek. Válasza öntudatos: "Ki a hazafiatlan? Az-e, aki a magyar népzene megismerése körül több mint egy évtized óta fáradságot nem ismer, vagy inkább az, aki ezt a munkát közönnyel, sőt ellenségeskedéssel és hamis vádaskodással fogadja?" Persze Bartókot megállítani nem lehet. Ekkoriban érlelődik a gondolat, hogy a valódi, mondjuk így, európai magyarsághoz talán a teljes régió szellemiségének átélésén keresztül vezet az út, hogy a román, szlovák, bolgár, délszláv zenei géniusz, azaz a kelet-európai peremvidék muzsikájának együttes megértése lehet az alapja az univerzalitásnak. Ugyanis nincs elszigetelt népzene, a határok (nem csak történelmi értelemben) folyvást egybemosódnak: "itt a dallamok állandó csereberéje van folyamatban, állandó kereszteződés és visszakereszteződés, amely évszázadok óta tart már". Bartók nemcsak a legnagyobb magyar, de a legnagyobb kelet-európai egyben. Hiszen a Cantata profana is eredetileg román szövegre készült, később fordult magyarba, és megérlelődött a nagy, de meg nem valósult terv: "Még 3 hasonló terjedelmű dolgot tervezek hozzá, úgy, hogy valami összekötő gondolat összetartsa ugyan őket, de hármukat külön-külön is elő lehessen adniÉ" A román tematika mellé Bartók feltehetően szlovák és magyar világot társított volna, de mindebből semmi sem lett. Ezt a hitvallást sikerült aztán teljesen ellaposítani a kommunista szisztémában, amikor a Bartók egyik levelében kétségtelenül szereplő mondattöredéket olvashattuk úton-útfélen, mely a "népek testvérré válásáról" beszélt. Bartók ars poeticája a szocialista béketáborban tökéletes giccsé vált.
Mert nem járt jól Bartók 1945 után sem. Noha hazaárulással immár senki sem vádolta, fordult a kocka: most éppenséggel a népdalos, a folklorista Bartók lett a vezérlő csillag, míg a zeneszerző elhalványodott. Művei közül szinte kizárólag a problémátlanokat játszották, a népzenét közvetlenül használó, könnyebb darabokat vagy a nem népzenei ihletésű, de második tételét leszámítva (mely persze a fasizmus poklában vergődő egyén ábrázolásának egyik iskolapéldájává vált, ki tudja, miért) szintén felhőtlen Divertimentót, mely egyébként a korszak zenszerzésének fáklyája lett: se szeri, se száma az ötvenes években keletkezett különféle kortárs magyar divertimentóknak, a baráti népek dallamvilágát feldolgozó táncos szviteknek. És a népek testvérré válása mint szlogen most az internacionalizmus egyik megfogalmazásává változott. 1956 itt is áttörést jelentett, a Mandarin bemutatásával az igazi, a nagy Bartók került be a repertoárba.
A megváltó
És ekkor aztán semmi sem akadályozhatta meg, hogy - József Attila mellett - kultikus figurává váljon, mártírrá, magyar Krisztussá. A hatvanas-hetvenes években nincs magyar költő, aki ne érezte volna eminens kötelességének, hogy verssel áldozzon Bartók emlékének (Illyés 1955-ös verse csak látszólag a legfőbb előfutár, hiszen, ellentétben például Nagy László vagy Juhász Ferenc későbbi költeményeivel, erősen ellenzéki, antirákosista alapállású, és részben már a Mandarin bemutatását készíti elő). Ugyanakkor végre elkezdődhetett a rendszeres kutatómunka, és Bartók sok évvel halála után is csak adott: a magyar zenetudomány voltaképpen neki köszönheti felnőtté válását, hiszen a diszciplína végre magyar anyagon, ráadásul megkérdőjelezhetetlen színvonalú műveken próbálhatta ki filológiai, elemzői, történetírási erejét.
Mára a kultusz megszűnt. Mint József Attila - akinek emlékéve ugyancsak mentes volt a sámánkodó hörgésektől -, Bartók is klasszikus lett, már-már "normálklasszikus", azaz olyan alkotó, akinek nagysága vitán felül áll, ám művészete már nem provokál senkit, sem disputára, sem bálványrombolásra, sem adorációra. Akiről egykor a darmstadti avantgárd vezéralakja, Karlheinz Stockhausen doktori értekezést írt, az a kortárs zeneszerzésre talán már közvetve sem hat. Úgy tűnik, Bartók minden tekintetben érinthetetlenné vált. Nagy László verscíme (Bartók és a ragadozók) ma már inkább megmosolyogtató, hiszen a zeneszerzőt nem veszik körül ellenségek, és senki sem akar belemarni. Ráadásul Bartók a nemzetközi zenei világban is eljutott a leggyakrabban játszott, ezért igazából nagy emóciókra nem kényszerítő huszadik századi szerzők közé. Kialakult egy globalizálódott, némileg személytelen Bartók-interpretációs stílus (hogy ez mit jelent, hallhattuk a tavaszi fesztiválon Daniel Barenboim és Pierre Boulez fellépésekor), melyet csak az olyan magányos zsenik ostoroznak, mint Kocsis Zoltán, legutóbb a Holmi januári számában adott alapvető interjújában. A Bartók magyarsága körüli viták is elültek. Legfeljebb valami súlyosan sebzett magyarkodó szemléletben horgadhat fel a nemzetféltés, ha eszébe jut teszem azt, az Este a székelyeknél.
Virrasztás után
A Concerto ragyogó előadása után (a Nemzeti Filharmonikusokat Kocsis Zoltán dirigálta), még a fülünkben a hangokkal, felkapaszkodva a Művészetek Palotája előtt virrasztó különbuszokra, ismét felmerül: vajon mit hoz a Bartók-év, és egyáltalán, mit remélhetünk tőle?
És elalvás előtt még megjárja a lassan kialvó agyat Tóth Aladár 1931-as cikke, melyet Bartók ötvenedik születésnapjára írt: "Ki kívánná az ünnepségekkel sűrűn hivalkodó mostani magyar világban egy Bartók ünnepeltetését? (É) És ha mégis szólunk, szavunk nem lehet hangos ünnepi szózat, hanem csak tolmácsa annak, amiről az ötvenéves Bartók körüli némaság beszél. Nem dicsőíthetünk olyan művészt, akinek dicsőségéhez semmivel sem járultunk hozzá - mondja a Csend. Nem siethetünk ajándékokkal olyan művészhez, akinek elénkbe szórt roppant szellemi kincseit nem siettünk elfogadni - mondja a Csend. Nem büszkélkedhetünk azzal a művésszel, akit, bár nekünk született és velünk élt, mégsem tettünk magunkévá. Korai lenne ma még Magyarországon Bartók ünneplése. Előbb meg kell dolgozni a zseniért, csak azután ünnepelhetjük. (É) Addig is: minden ünneplés csak hazug cécó."
Persze ezen már túl vagyunk. A Tóth Aladár által követelt munka nagy részét elvégeztük. De henyélésnek nincs helye. A klasszikus Bartókhoz mégiscsak a szakadatlan munka illik a leginkább. Milyen csodás lenne, ha végre elindulhatna például műveinek kritikai összkiadása! Ha jól tudjuk, ez immár nem a zenetudósokon múlik.
Bán Zoltán András
Évadnyitó
Kocsis Zoltán évtizedek óta megállíthatatlan konoksággal folytatja Bartók zenéjét kutató/értelmező/népszerűsítő munkáját. Előbb pianistaként, később zenekarvezetőként, az utóbbi években pedig karmesterként tesz meg mindent, hogy a huszadik század első felének egyik legjelentősebb zeneszerzője ismertségben, elismertségben és akár népszerűségben is elfoglalhassa a klasszikusoknak kijáró parnasszusi bársonyszéket.
A Nemzeti Filharmonikusok évadnyitó hangversenyének műsora - néhány nappal a szerző halálának hatvanadik évfordulója előtt - ugyancsak ezt az újrafelfedező/népszerűsítő hagyományt folytatta. A hangversenyműsor összeállítása - két népdalfeldolgozás-sorozat, egy korai "zongoraverseny" és egy táncjáték - első ránézésre talán ad hocnak tűnhet. De ha tudjuk, hogy Kocsis soha semmit nem bíz a véletlenre, hamar megtalálhatjuk az összefüggéseket. Az Erdélyi táncok és a Román népi táncok a tízes évek népdalgyűjtő útjainak az eredményei. Mindkét sorozat eredetileg zongorakompozíciónak készült, s később nyerte el zenekari formáját. A Scherzo, mely Bartók életében sohasem hangzott el, bár tíz évvel korábbi kompozíció, stiláris szempontból már megelőlegezi a Fából faragott királyfi fabáb-barbár világát. Ha az egész estét egyetlen egésznek tekintjük, nem lehetünk maradéktalanul elégedettek a produkcióval. Mind az Erdélyi táncok, mind a Román népi táncok előadása számos apró, de zavaró pontatlanságot, hangzásbeli kiegyenlítetlenséget hozott.
Ugyancsak felemás érzésekkel állhattunk fel a félidőt záró Op. 2-es Scherzo előadása után is. S bár elfogadom a zenetudomány vélekedésének igazát, mely a művet Bartók zeneszerzői fejlődésének szempontjából jelentősnek tartja, az 1905-ben keletkezett szimfonikus költemény-zongoraverseny-hibrid a klasszikus Bartók-repertoár felől tekintve mégiscsak érdektelen mű. Stilárisan valahol a Liszt-rapszódiák és Rahmanyinov zongoraversenyei között helyezkedik el, bár tagadhatatlan néhány későbbi "valódi" bartóki hangzás/dallam megléte is. Az igen ritkásan szerepet kapó zongora szólamát Zsoldos Bálint játszotta technikásan, de kissé unottan. Tény, hogy egy pianista számára nem a legfelemelőbb feladat egy a saját repertoárját tekintve gyakorlatilag használhatatlan versenymű megtanulása. A zenekari szólamok - melyek kiérdemelhetik a "hálátlan, de nehéz" jelzőt - ennek megfelelően gyakran hálátlanul, időnként pedig nehezen szólaltak meg. Kocsis kissé perkusszív, a hangokat kicsípő Bartók-zongorázása karmesteri tevékenységére is rányomja bélyegét. A pálca rövid ütései egyrészt állandó sietségre ösztönzik a zenészeket - ami jó a sleppelés ellen -, másrészt nehezítik a hangok megtartását, a dallamok vezetését.
Bármilyen erős kohézió is mutatható ki a műsorszerkesztésben, nyilvánvaló, hogy a legnagyobb érdeklődésre a táncjáték bábelőadása számíthatott. Méltán. A felfokozott érdeklődés egyszerre szólt a különlegesség varázsának - bábszínpad egy hangversenydobogón! -, másrészt annak a ténynek, hogy a három színpadi alkotás közül a Fából faragottÉ sorsa a legmostohább. Színpadon néha, rádióban, koncertteremben alig-alig hallható. Ha majd egyszer szerencsejátékon sorsolják ki a Magyar Állami Operaház főigazgatói állását - ez sem lenne rosszabb rendszer a mostaninál -, és a vakszerencse engem találna el, egy pillanatig sem haboznék, hogy felkérjem Kocsist a három Bartók-mű betanítására, értelmezésére, vezénylésére. A pénteki hangverseny újra meggyőzött arról, hogy aligha akad ma Magyarországon erre nála alkalmasabb személy. Az első, felhangokból építkező hangfüzértől a művet záró Cdúrig mindent tud erről a darabról, s ezt a tudását - az első félidőnél lényegesen jobb százalékkal - közvetíteni is tudta. Annak ellenére, hogy a zenekar árokban játszott, a rendkívül igényes, nagyon precízen kidolgozott partitúra minden finomsága megszólalt. A hangszíneknek, -árnyalatoknak olyan tárházát vonultatta fel az előadás, mely sajnálatosan ritka a hazai koncerttermekben. Bársonypuhaságú mélyvonósok, lágy kürtök, könnyed fafúvók, és ami a lényeg: egységes hangzás. A zeneileg kifogástalan produkcióhoz - mintegy bónuszként - remek bábelőadás társult az Állami Bábszínház művészeinek jóvoltából. Az egyszerre gyermekien naiv és felnőtt módra komoly, igen végiggondolt és nagyon magas színvonalon kivitelezett előadást Szőnyi Kató rendezte. A tíz bábszínész pedig mindent megtett, hogy a néző önfeledten belemerülhessen a sokrétű történet varázsvilágába.
Nemzeti Hangversenyterem, szeptember 23.
