"Sebezhetően tiszta ember" - Ferencz Győző költő, irodalomtörténész

  • Bán Zoltán András
  • 2006. április 13.

Belpol

Palládium-díjat kapott a Radnóti Miklós életét és költészetét bemutató, nemrég megjelent monográfia. Manapság nagyon kevesen írnak olyan életrajzot, amely egy-egy művésznek nemcsak az életét, de a művészetét is feldolgozza. Pedig a marxista irodalomtudomány hegemóniájának megszűnte után igény épp volna rá.

Magyar Narancs: Mi késztette, hogy belevágjon ebbe a hatalmas munkába?

Ferencz Győző: Az Osiris Kiadó, személy szerint Gyurgyák János kért fel. Meglepett, noha voltak előzményei, hiszen 1998-ban a kiadó azzal bízott meg, hogy gondozzam Radnóti összes verseinek új szövegkiadását. Erre azért volt szükség, mert Radnóti versei 1989-ig több mint húsz kiadásban jelentek meg, eközben óhatatlanul romlott a szöveg. Az anyag pedig az évtizedek során kéziratból közzétett, elsősorban alkalmi versekkel fokozatosan bővült. Ideje volt hát visszamenni a kezdetekhez. Így végül beledolgoztam magam a Radnóti-szövegfilológia problémáiba. Radnóti életműve kivételes helyet foglal el az irodalomtörténetben, nyugtalanító kérdéseket vet fel. Ráadásul nem túlságosan terjedelmes, így a szoros határidő ellenére is elvégezhetőnek látszott a feladat, és azt gondoltam, hogy van nekem erre két-három évem. Ez azonban csak a külső indíték. Már a versek szöveggondozásakor arra kellett gondolnom, milyen szerencsés vagyok, vagy éppen milyen sorsszerű, hogy megtalált ez a feladat. És hálás dolog is ilyen nagy munkát végezni, sokat lehetett tanulni közben, kipróbálhattam magam.

MN: Radnóti rendkívül népszerű az olvasóközönség körében. Ugyanakkor azt tapasztalni, hogy a 70-es évek elejétől indult újabb magyar költészetre talán semmilyen hatással nem volt.

FGY: Volt hatással, csak ez nem volt látványos. Amikor az irodalomtörténet-írásban a Petőfi-Ady-József Attila fősodorelmélet uralkodott, Radnóti ebben mint József Attila alsó oldalága kapott helyett. A 80-as években a fősodor-elvet több oldalról is kikezdték, és többen érveltek egy alternatív, az előbbivel egyenrangú Arany-Babits-József Attila-Pilinszky vonulat mellett. De léteztek más, például Illyés köré szervezett kánonok. Radnóti helyzete azonban nem változott. De hát sok jeles költő ki szokott maradni az ilyen felsorolásokból. Zárójelben jegyzem meg, hogy Radnóti egy egészen korai naplóbejegyzésében azt írja, nemzedéke Radnóti-nemzedék. Ez az elfogadtatásáért küzdő költő túlzása volt. És akkor még nem tudhatta, hogy pályája olyan kivételesen fog alakulni, hogy mindig nemzedékek és irányzatok fölött lesz, kivételesen, besorolhatatlanul. Mindennek csak annyiban van jelentősége, hogy a fő- és ellenfősodor-elméletek egyben paradigmaelméletek is, és levezethető belőlük a tanulmányozásra méltó irodalmi hagyomány. Ez azt jelenti, hogy aki hatástanulmánnyal foglalkozik, elsősorban az ő hatásukat veszi észre. Lengyel Balázs azt mondja, hogy az Újhold című folyóirat névadásában semmi szerepe nem volt Radnóti Újhold című kötetének, és ezt elhiszem. Bár megjegyzendő, hogy mégiscsak Lengyel Balázs volt az egyetlen ember, aki hívatlanul, igen fiatal irodalmárként és nem közeli barátként 1944 tavaszán becsengetett Radnótihoz, és hamis papírokat vitt neki, hogy elbújhasson, ha úgy gondolja. Akárhogy is, a korai Nemes Nagy Ágnes-versekben az ész szerepéről nagyon hasonló sorok olvashatók, mint a kései Radnóti-versekben. Pilinszky és Lator korai verseiben is találni Radnóti-hatásra utaló nyomokat. Sőt, aligha véletlen, hogy Pilinszky híres Négysoros című verse és Radnóti harmadik Razglednicája tökéletesen azonos szintaktikai szerkezetekkel dolgozik. A kritika azonban mindhármuk indulásával kapcsolatban elsősorban József Attila hatását szokta emlegetni. Persze, joggal. De ott van Radnótié is. Õk pedig nagy hatással voltak a hetvenes években induló költőkre. Radnóti hatása nem harsány, nem külsőségekben, szóhasználatban, modorban mutatkozik meg, hanem a poétikában. Mint például Vas István egészen másfajta hatása is. Radnóti költészeteszménye például, hogy csak egy nevet mondjak, Szabó T. Anna költészetében is tovább él. Nagyon sok olyan fiatal költő van, aki ennek a finoman klasszicizáló, emelkedett, de mégiscsak köznapi, érthető, dallamos, megjegyezhető költészetnek a vonzásában alkot.

MN: Radnóti 1949 utáni kanonizációja politikai értelemben véve rendkívül nehéz volt. Egy katolizáló zsidó költő, akit meggyilkoltak, és aki ráadásul nem zsidónak, hanem magyarnak tekintette magát, és magyar költőként is halt meg. A könyvből egyértelműen kiderül az is, hogy valóban magyarok ölték meg.

FGY: Azt, hogy magyarok ölték meg, régóta tudni. Kőszegi Ábel könyvéből már kiderült, sőt Tolnai Gábor tanulmányából is. Az abdai gyilkosságokat egy altiszt és két keretlegény követte el, és jelen volt két német katona, a közeli kocsmában elszállásolt németek szakácsa, az egyik a helyszínt biztosította. Kőszegi könyve 1972-ben, Tolnai tanulmánya 1969-ben jelent meg. Azért említem fordított sorrendben, mert Tolnai először nem vette jónéven, hogy Kőszegi Ábel - Dienes András korábbi kutatásai nyomán - azt állította, Radnótit magyarok ölték meg. De aztán maga is kutatásokba kezdett, és azokat, noha Kőszegi is készen volt könyvével, előbb publikálta. Mindketten megszólaltattak bori túlélőket, abdai lakosokat, keretlegényeket. Én nem folytattam új kutatásokat, mert már nincs kit megkérdezni. De van itt még valami: az első híradások 1946-ban magyar nyilas gyilkosokról beszéltek, sőt a költő özvegyének naplója leírja, hogy a holttest azonosítása után ő, Tolnai Gábor, Ortutay Gyula és Baróti Dezső találkoztak az abdai gátőrrel, aki látta a munkaszolgálatosokat szállító szekeret, amelyet az ő elbeszélése szerint is magyar katonák kísértek. De ezt több mint két évtizeden át tudatos feledés övezte, általában homályban maradt, kik ölték meg, gyakran pedig azt lehetett olvasni, németek. Kényelmetlen volt szembenézni a tényekkel.

MN: Nem lehetséges-e az, hogy Radnóti rettentő sorsa volt az, mely mintegy a költészete helyett hatott?

FGY: Ha arra gondolunk, hogy milyen sok verset írtak Radnóti emlékére, akkor azt kell mondani, igen, a sorsa hatott. De nem önmagában. A költészete nélkül a puszta sors aligha lett volna ilyen hatású. Carolyn Forché amerikai költő - semmiféle magyar háttere nincs - 1993-ban a neves Norton kiadónál Against Forgetting (A feledés ellen) címmel vaskos antológiát szerkesztett a huszadik századi népirtások költészetéből. Volt miből válogatnia. Előszavának első mondatában Radnótira hivatkozik, a Bori notesz nevezetes bejegyzését idézi, amelyben a költő gondoskodik kéziratának sorsáról. Ez az antológia hívta fel egy New York-i dokumentumfilmes, Hugo Perez figyelmét Radnótira, aki világosan érzékelte, hogy a fordításízű angol szövegeken nagy költészet sugárzik át. Ezért határozta el, hogy filmet forgat Radnótiról, és kétévi munka után hamarosan el is készül vele. Radnóti költő volt, élete és halála versein keresztül hat. Láthatólag ma is. Művészetének legfényesebb diadalát jelenti, hogy a politikai propaganda sem tudta tönkretenni. De hát Aranynak sem tudott ártani a népnemzeti iskola. Ahogy Ady és József Attila, úgy Radnóti is nagy nyomásnak volt kitéve az előző rendszerben. Életművüknek volt egy többé-kevésbé hivatalosnak tekintett értelmezése, amely nem elsősorban esztétikai értékelésen alapult, bár attól nem volt független. Hogy ezt a képet ne lehessen kikezdeni, legalábbis nyilvánosan ne, életük egyes tényeiről és költészetük egyes vonásairól nemigen lehetett beszélni. Radnótinál feltűnően kevés szó esett a katolicizmusáról és a zsidóságáról. De nem lehetett tisztázni baloldaliságának tartalmát sem. Az 50-es évek elején megjelentek olyan írások, amelyek szemére lobbantják, hogy túlságosan polgári volt. Valószínűleg azért mutatták baloldaliságát egyoldalúan problémátlannak, hogy megvédjék. Ez azonban mit sem ártott versei népszerűségének. A verseken egy áttetszően, sőt sebezhetően tiszta ember képe üt át, akinek tisztasága már-már angyali, sérülékenysége azonban nagyon is emberi. Aki figyelmesen olvassa verseit, ezt a vonást meglelheti már korai verseiben is, bár a hang ekkor még nem tiszta. Szerepekkel, modorokkal kísérletezik. Radnóti hallatlan ambícióval és nagy tudatossággal alakította költészetét, formálta meg saját költői személyiségét. Költészete ennek az önépítésnek a története is.

MN: A könyv a vallomásos költészet kategóriájába sorolja Radnótit. Meglepett, hogy elsősorban amerikai költőket, Sylvia Plathot, John Berrymannt és másokat hoz fel mint példákat. Pontosan mit jelent a vallomásos költészet? Nem túl tág kategória ez?

FGY: Nem is gondolom, hogy ez határozza meg Radnóti különlegességét. Lehet, hogy szándékom ellenére túlságosan nagy hangsúlyt tettem erre a könyv előszavában. Megpróbálom elmondani, mire gondoltam. Mindenekelőtt: a vallomásosságot nem kizárólagosan próbáltam alkalmazni, hanem sok egyéb dolog mellett. Vallomásos költőknek, confessional poetnek a második világháború után jelentkezett amerikai költők egy csoportját nevezte M. L. Rosenthal, a jeles kritikus. E csoport minden tagja valamilyen gyerekkori trauma áldozata volt. A költészetet terapikus eszköznek tekintették, lényegében freudisták voltak, úgy vélték, problémáik kibeszélésével sikerül sérüléseiket begyógyítani, személyiségüket újraépíteni. Ez azonban nem sikerült, s hogy hol tévedtek, arról most ne beszéljünk. Szinte mindannyian nyomorultul pusztultak el, többen öngyilkosok lettek. De hatalmas költői életműveket hoztak létre, elég csak Robert Lowell, John Berryman, Sylvia Plath, Anne Sexton nevét említeni. De a beatköltő Allen Ginsberg két nagy verse, az Üvöltés és a Kaddis is tekinthető vallomásos versnek. Érdekesnek találtam, hogy abban a társadalomban alakult ki ez a költészet, amelyet átitatott a freudista pszichológia és amelyben először terjedt el a széles körű pszichiátriai kezelés gyakorlata. Köztudott, hogy a freudizmus központja a huszadik század első felében Bécsben és Budapesten volt. És a 30-as években itt is valami hasonló költészetfelfogás kezdett kibontakozni, csak akkor nem adtak neki nevet. József Attila, Szabó Lőrinc és Radnóti is valamennyire vallomásos költőnek tekinthető. Mindhárman terapikus és identitásformáló célokra is használták a költészetet. Ezért gondoltam, hogy a vallomásosság alkalmas kategória. Radnóti költészetét szakadatlan és meglehetősen tudatos önépítésnek, a személyiség megalkotásának látom. Ebben az értelemben használom a kategóriát, vagyis a vallomásosság nem azt jelenti, hogy versei szorosan életrajzi jellegűek, állandóan önmagáról vall bennük, hanem azt, hogy költészetével és költészetében megalkotta önmagát. Ezt próbáltam végigkövetni az életműben. Úgy találtam, identitásának négy fontos alapeleme van. Ezek a következők: zsidó vallású családba született, katolikusnak, magyarnak és baloldalinak vallotta magát. Ezek nem állnak ellentétben, hanem kiegészítik egymást. Ezt a négy identitáselemet vizsgálom együtt és külön is. Költészetének pedig legfőbb tárgya a halál. Pontosabban a halál és a túlélés lehetősége, a szerelem.

MN: A könyv egyik újdonsága, hogy egyértelműen kiderül belőle: Radnóti, szemben a legendával, nem akarta feláldozni magát. Nem azért nem fogadta el a hamis papírokat, mert meg akart halni, hanem azért, mert nem találtak neki biztos búvóhelyet. Inkább vállalta a munkaszolgálatot, mert úgy hitte, azt könnyebben megúszhatja. E téren még a legjobb barát, Vas István is tévhitekben élt. Mennyi igaz ebből?

FGY: Úgy tűnik, Vas István tényleg úgy tudta, azon a bevonulás előtti utolsó estén Aczél György nemcsak hamis papírt, hanem búvóhelyet is kínált neki. Kun Miklós, a nemrég elhunyt pszichiáter azonban, aki szintén részt vett a mentési kísérletben - Vasék az ő lakásáról telefonáltak Radnótinak -, már 1984-ben és 1985-ben is azt nyilatkozta, hogy csak hamis papírokat tudtak adni, búvóhelyet nem. Azt írta, hogy Radnótin csak a biztos búvóhely segíthetett volna, ez volt az, "amit az utolsó percig várt és elfogadott volna, de sajnos ilyen segítségnyújtást sehonnan sem kapott". Ezt később, 2004-ben megjelent emlékezéseiben is megerősítette. Két dolgot szeretnék ehhez hozzáfűzni. Az egyik az, hogy emberileg érthető a túlélők emlékezetének bizonytalansága. De a búvóhely sem jelentett volna biztos megmenekülést. Négy eset volt lehetséges: valaki elbújik és megmenekül; elbújik és nem menekül meg, mert megtalálják és megölik; nem bújik el és megmenekül; nem bújik el és nem menekül meg. Radnóti közvetlen környezetéből mindegyikre akad példa. Más kérdés, hogy mi volt a megmenekülés legvalószínűbb módja. De Radnóti alkalmatlan volt arra, hogy hamis papírokkal bujkáljon. Nem volt lélekjelenléte, nem tudta kivágni magát veszélyes helyzetekből. Az életben maradás, ahogy a költő özvegye írta egy egykori barátnak, amúgy sem "egyszerű bujócska kérdése volt". A másik dolog, amire ezzel kapcsolatban kitérnék, hogy vajon Radnótit gyerekkori haláltraumája és fokozott veszélyérzékenysége, felnőttkori haláltudata nem készítette-e elő az áldozat szerepére. Erről azt gondolom, hogy ez is csak feltételezés. Személyiségét, lelkialkatát bizonnyal befolyásolta. De tudatosan nem akart áldozattá válni. Szólni akart, mint tanú, nem pedig elnémulni.

Neked ajánljuk