Genf, október 26., este, nagyjából háromnegyed hét. Nyolckor kezdődik az általa vezényelt koncert, melyen a nyitány után Bartók-műsor következik, az 1. zongoraverseny (szólista Ránki Dezső), szünet után pedig a Táncszvit, végül a Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre zenekarral dúsított változata (itt Ránki mellett Klukon Edit játssza a második szólamot). Kocsisban aztán van színészi véna, mi több, komédiásvér, mely Thomas Mann szerint elengedhetetlen a nagy előadó-művészi teljesítményhez. (Így aztán sor kerül a próbán pályatársai parodizálására is; hogy kikről van szó, azt borítsa a tapintat homálya.) Megjegyzései egyrészt zeneileg többnyire támadhatatlanok, és félelmetes tudást sejtetnek, másrészt persze a karzatnak is játszik. Elemzés a rézfúvósoknak: "Ez egy reccsenés, ugye. De ide később érkezik ez a reccs, mint amikor ti megfújjátok. Szóval nem a kecsegve ringó fecske, hanem a recsegve fingó kecske esete." Hogy mindebbe olykor epe is kerül ("ne képzeljétek, hogy tudjátok a bolgár ritmust, mert nem tudjátok..."), az tagadhatatlan, de hát "ez nem szanatórium", mondta állítólag a legendás zongorista és tanár, Rados Ferenc, akinek mondatát éppen Kocsis idézte egyik nagyon fontos interjújában. Fáradtságot nem ismer. Mivel fél a repüléstől, szinte mindenhova kocsival jár, a zenekar érkezésekor már ott van a szállodában, és amikor a koncert másnapjának reggelén még félig kábán cigarettázom a hotel előtt, Kocsis már kifürödve, megreggelizve száll be az autóba, és robog Pestre.
A próbamunka most többnyire ritmikus problémákra korlátozódik, másra nemigen van idő. Gyilkos megjegyzései mellett roppantul kollegiális; "kíméljétek a kezeteket estére" - szól oda a zongorista házaspárnak.
A próba végén ("Na, isten kegyelmezzen!") kijön a nézőtérre. Megkérdem, miért ilyen borzasztó nehéz műsort választott. Kiderül, nem ő alakította így, ezt a programot kérte a szervező. De már ismét jár az agya: "a lemezen majd azért be kell bizonyítanunk, hogy Béla nem csak Ditta [Bartók felesége] miatt hangszerelte meg zenekarra a kétzongorás szonátát". Bedobom, hogy szerintem azért bizonyos helyek elég rosszul hangzanak ebben a verzióban. Igen, mondja Kocsis, "de nézzük például az első tétel fugátóját, ahol a negyedik belépéskor a második szólamban..." etc. És magyaráz hatalmas hévvel, megállíthatatlanul. Amikor közbevetem, hogy így meg úgy a rézfúvósok, már a zongoránál van, és kapásból, állva mutatja, hogy bizony néha a rezek képtelen szerepre vannak kárhoztatva. Tudása nem korlátozódik a zenére. Amikor reggel látja, hogy kissé tanácstalanul téblábolunk a szálloda előtt, azonnal útba igazít, elmondja, hol lehet a legjobban és legolcsóbban vásárolni.
Mivel a koncertet az éppen tíz éve felavatott Bartók tér évfordulójára is rendezik (akkor Menuhin dirigált, Kocsis pedig a 3. zongoraversenyt játszotta), elindulunk arrafelé. A verőfényes napsütésben úszó tó partján hirtelen kis emléktáblába ütközünk: 1898. szeptember 10-én itt érte a gyilkos merénylő... - de hát nem folytathatom jókaiasan, hogy tőre, mivel Luigi Lucheni sajnos egy prózai reszelővel szúrta le a mi Sissi királynénkat. A vízben hattyúk enyelegnek. Mint Párizsban, itt is inkább a bal part (Rive gauche) a dübörgőbb, átsétálunk hát a Mont Blanc-ról elkeresztelt hídon. A történelmi városrész szép, rendezett, a Parc de Bastions árnyas fényt szitáló fái alatt ballagva elhaladunk a Reformáció emlékműve előtt, aztán már a Grande Théatre és mellette utunk célja. Inkább terecske ez, az emléktáblán mindössze ennyi: "Béla-Bartók (sic!), compositeur".
A koncert
Baljósan kezdődik. A tatarozása miatt nem a népszerű genfi koncertteremben (Victoria Hall), hanem a Grand Casinóban (nevével ellentétben nem játékterem) megtartott hangverseny közönsége lassan gyülekezik. Mindenütt magyar szó; feltűnő, hogy már itt sem divat a kiöltözés, sokan zacskókat csörgetve, egyszerű utcai ruhában érkeznek a meglehetősen csúnya épületbe. Már a próbán kiderült, hogy az akusztika rémes ("teljesen süket a terem", mondta Kocsis), és a Leonóra-nyitány nem is szólal meg igazán. Ráadásul a trombita borzasztó gikszert ad ki magából. A szám utáni hosszú, bonyolult átrendezés sem tesz jót a hangulatnak (köztudott, hogy Bartók az 1. zongoraversenyben az ütősöket a zongora mellett kéri felállítani). Ránki Dezső a tőle újabban megszokott lendülettel dübörög, de valahogy az egész mégsem robban, a hangok-indulatok elvesznek a hodályban, kisebb ritmikai zavarok keletkeznek. Az első nagy pillanatot a második tétel hozza, a zongora fölött a klarinéton kibontakozó arabos táncdallam lenyűgöző.
A szünet után a közönség nagyon késve érkezik, már megy a Táncszvit, de egyre csak jönnek az újabb és újabb késők. A papírzacskóbrigád is beleerősít (úgy tűnik, köhögés helyett zenészbosszantásként Genfben ez dukál), sokan hangosan beszélgetnek. Kocsisékat mindez nemigen zavarja, mintegy dacból elkezdenek ragyogóan muzsikálni, ebben a felfogásban a darab sokkal súlyosabb lesz a megszokottnál, kiderül, korántsem olyan harmonikusan felhőtlen, mint gondoltuk. Azután a kétzongorás koncert koronázza meg a végül is sikeresre kihozott estét; az ellenszenvesnek ígérkező publikum tombol, brávózik, a túl nehéz műsorra vonatkozó aggályok semmivé foszlanak.
Genf, október 26-27.
