Magyar Narancs: Nemrég olvastam egy nagyon érdekes mondatot Ottliktól. Azt írja, hogy elég sok nagy író van a világon, nagyon sok rossz író, de jó író kevés akad. Ezt a beszélgetésünk témájához úgy fordítottam le, hogy Ottlik azokra gondol, akik nem tartoznak az irodalom fősodrába, nem tartoznak bele a kánonba, de jók, megbízhatóak, mégis alig olvassuk őket. Róluk szeretnék beszélgetni. Mi a véleményed az idézetről? Mennyire használható?
Bojtár Endre: Ottlik szeme előtt talán az e tekintetben leggazdagabb angol irodalom lebegett. Ugyanezt a gondolatot egyébként Babits valamikor a harmincas évek fordulóján még plasztikusabban úgy fogalmazta meg, hogy "a magyar fű között vannak virágok, és nagyon sok gaz van, de sima, egyenletes, egészséges színű gyepet keveset találok". Azt hiszem, ez mostanra érvényét vesztette. A lap alighanem évekig folytathatná a jó, de a "fősodorból" kikerült írók portréinak a közlését. A miénk ugyan viszonylag fiatal irodalom, de mára már nagykorúsodott, párhuzamosan a világirodalom nem egy ember, hanem az egész emberiség számára felfoghatatlan kitágulásával. Szilágyi Ákos barátom egy moszkvai előadásán meg is pendítette azt a gondolatot, hogy ma már nemhogy világirodalom, de nemzeti irodalmak sincsenek: csupán "egyéni világirodalmak" léteznek, minden író önmagában alkot egy külön univerzumot. Ezeket persze különböző szempontok alapján csoportosíthatjuk, odatehetjük eléje például a "magyar" jelzőt is - de mindenképpen magyarázkodni kell, nincsenek a csoportosításhoz szilárd, egyszer és mindenkorra érvényes kritériumaink.
MN: Hát a nyelv? Az nem döntő?
BE: Még a nyelv sem az, hiszen a magyar irodalomhoz szokás sorolni a latinul író Janus Pannoniust és más, idegen nyelven alkotó, de magyar származású vagy Magyarországon élő írókat is. Most indul az Irodalomtudományi Intézetben egy öt-hat évre tervezett vállalkozás, a magyar irodalom története két kötetben, amelynek az a munkacíme, hogy A magyar irodalom történetei, így, többes számban, pontosan azért, mert nincs egységes nemzeti irodalom, amelynek történetét egységes folyamatként lehetne elbeszélni, hanem többféle történet van. Igen, a manapság divatos kánonokról van szó; mára rengeteg kánon alakult ki, ami a magyar irodalom felnőttes érettségét, tagoltságát bizonyítja. Említek egy ellenpéldát, amit viszonylag ismerek. A litván irodalom a szerencsétlen történelmi körülmények miatt egészen az 1990-es évekig jóformán teljes egészében a paraszti világot ábrázolta. Érthető módon: a két háború között, amikor tulajdonképpen megszületett a litván próza, a paraszti társadalom volt a jelen valósága, a szovjet időkben pedig, mivel a szovjetizáció, az "oroszosítás" az iparosítással volt egyenlő, a kolhozosítással megszüntetett és nosztalgikusan aranykornak feltüntetett parasztvilágot a szovjetekkel szegezték szembe. Csak a rendszerváltozás előtt közvetlenül és azóta kezd kialakulni valamiféle városi irodalom; a litván irodalom tagolatlan vagy csak minimálisan tagolt, s ezért maguknak a litvánoknak is szinte olvashatatlan: az a világ, amelyről szól, ráadásul többnyire valamilyen ideológiai szándéktól eltorzítva, menthetetlenül a múlté. (Egy durva magyar párhuzam: Móricz. Nagyon nagy írónak tartom, mégis, úgy tűnik nekem, hogy életművének olyan darabjai, mint a Rokonok, maradandóbbak, mint az eltűnt paraszti világot ábrázoló művei: a mai emberek nem ismerik ezt a világot, és annyi történeti érdeklődés nincs bennük, hogy a szépirodalmon keresztül ismerkedjenek meg vele.) Hogy többféle magyar irodalom, s ezeken belül többféle kánon van, az jó dolog. De vannak ennek veszélyei is: ahogy nő az irodalmi termés, és egyre inkább nő, úgy válik egyre áttekinthetetlenebbé, és ami nem kerül be születésekor a kánonba, az könnyen egyszer és mindenkorra feledésbe merülhet.
MN: Beszélgessünk most a múltról vagy a félmúltról! Megint visszatérek Ottlikra, akinek van egy alig háromflekkes írása Birkás Endréről, aki a hatvanas-hetvenes években dolgozott, számos regényt írt, soha semmiféle kánonban nem volt benne. Ottlik mégis a legmagasabb polcra helyezi. Elolvastam talán az egész életművét, ami mindössze öt-hat könyv, és úgy érzem, hogy Birkás tényleg jó, érdekes és fontos író, ehhez képest még a nevét sem ismerik.
BE: Én még lovagolnék egy kicsit azon, hogy többféle kánon létezik. A többféle kánon nem csak az esztétikai érték alapján értendő, mert hisz az természetes, s az esztétikai kánon változik öt-, tíz-, húszévenként. De az irodalom tagozódik műnemekként, műfajonként, témacsoportokként, régiónként stb. is, s ezek a tagozódások átfedik, illetve keresztülmetszik a hivatalos vagy a közfelfogáson alapuló "magas" kánont, amelyik mindig kizárólag értékszempontúnak akarja beállítani önmagát. Ha már a műnemeket említettem, mondjuk el most, amivel a beszélgetést kezdenünk kellett volna: itt mi kizárólag a prózáról beszélünk. Mégpedig azért, mert költészet mindenütt van, a legkisebb, a legfiatalabb irodalomban is. Hosszas indoklás helyett hadd olvassam ide Cioran pár mondatát, amelyekkel egyetértek: "Nézzék meg a kis nemzet irodalmi termését: legszembetűnőbb jegye a költészet túlzott bősége. A prózához szükséges egy bizonyos szellemi színvonal, tagolt társadalom, s mindenekelőtt valami hagyomány." A magyar irodalom az elmúlt 20-30 évben lépett végleg felnőttkorba, amikor nagy prózairodalmunk született, s ennek révén lett a világ egyik legjobb irodalma, az angol nyelvűt is beleszámítva - ha szabad ilyen butaságot mondani. A különböző kánonokban gazdag prózához, s az alapját képező, Cioran által említett tagolt társadalomhoz ugyanis idő kell. Béke. Hogy át lehessen látni egy társadalom épülésének folyamatait, a perspektíváit ugyanúgy, mint a múltját, amelyhez 40-50 év tilalom után a rendszerváltozás óta van újra szabad hozzáférésünk. Magyarországon most már elég hosszú ideje béke van, és ennek a folyománya az, hogy tagolt társadalom jöhetett létre, s ennek révén az egymással is feleselő kánonokra tagolt magyar irodalmak végképp szétoszlathatják az egységes nemzeti irodalom hamis illúzióját.
Épp ezért csak újabban merül fel, hogy a magas kánonba beletartozik-e olyasmi, mint például az igen olvasott lányregény. És a gyermek- és ifjúsági irodalom, amelyen önmagán belül is világosan elkülönülnek a jó meg a rossz könyvek? Vagy ott az önéletírás. Úgy tudom, az elfelejtettek közül az egyik kedvenced Granasztói Pál. Memoárirodalom, lehet tudni, hogy amit ír, azt igaznak gondolja, az úgy történt. Legjobb könyvét azonban, az 1955-ben megjelent Apám életét lehet kisregénynek is olvasni, amelynél jobbat az úgynevezett keresztény úri középosztályról én keveset ismerek. De külön kánon lehet a humoros, a szórakoztató irodalom is, szintén külön értékrenddel. Gondolj bele, hogy Rejtő Jenőről most már disszertációkat írnak, és nagyon valószínű, hogy be fog kerülni az új akadémiai irodalomtörténetbe. És joggal. Érdekes, hogy a szocializmus hivatalos irodalmából ami kevés megmarad, az a humoros irodalom egy része. Tabi László, Gádor Béla, Darvas Szilárd ma is olvasható. Darvas Szilárd irodalmi paródiagyűjteménye, a Csodálatos papagáj néhol az Így írtok ti!-hez mérhető. De ő mint költő is figyelemre méltó: a háború előtti versei szépek. Idesorolnám Kellér Dezsőt is, de még inkább testvérét, Kellér Andort. Amikor Ottlik "jó irodalomról" beszélt, akkor ilyenekre gondolhatott.
MN: Mondtad, hogy a magyar irodalom igazán éretté az elmúlt 25-30 évben vált. Ez néhány nagy tehetségű író fellépéséhez köthető. Ez a társaság preferált egy bizonyosfajta irodalmat, és ezzel mintegy hagyományt, kánont teremtett magának. A leglátványosabb Esterházy Péter gesztusa volt, aki lemásolta egy lapra Ottlik Gézától az Iskola a határont, és ezzel egyértelműen Ottlikot jelölte ki úgymond ősapának. Ebbe a teremtett hagyományba még beletartozik Mészöly Miklós, akit főleg Nádas Péter favorizált, és Mándy Iván, mindenki kedves írója. Én ezt a három embert érzem olyannak, akit ez a társaság bizonyos fokig ősének jelölt ki. És még a Nyugat-korszak nagy alkotóiból Kosztolányit és Babitsot. Ki tudod-e egészíteni ezt a listát? Másrészt az említettek talán aránytalanul kanonizálódtak. Nem lett-e tehát túlzott szerepük bizonyos szerzőknek, nem torzult el egy kissé a hagyomány?
BE: De. Eltorzult. Egy nem demokratikus társadalomban, ahol nem ütközhetnek egymással szabadon a különböző értékrendek, törvényszerűen eltorzul. A Péterek csapata, Nádas, Esterházy és Lengyel Péter a hivatalos kánonnal szemben kanonizálta az Iskola a határont, olyannyira, hogy akkor úgy nézett ki, ez a legnagyobb magyar regény.
MN: Sőt úgy nézett ki, hogy más regény nincs is!
BE: Hogy ez mennyire így van, arra elmondok egy történetet. A nyolcvanas évek közepén megbíztak, hogy szerkesszek egy nemzetközi sorozatot a huszadik századi közép-európai regényekből. Nem lett a dologból semmi. De arra nagyon jól emlékszem, hogy széles körű közvélemény-kutatást rendeztem barátaim, ismerőseim között, és vitathatatlannak tűnt, hogy a huszadik század magyar irodalmából egyedül az Iskola a határon méltó arra, hogy bekerüljön ebbe a huszonöt könyvből álló sorozatba. Ez mára megváltozott. Az Iskola a határon egyedüli helyzete megingott. Egyébként érdekes, hogy a regényt számos nyelvre lefordították, de semmi hatása nem volt. Alighanem a lefordíthatatlan erős magyar töltete, protestáns magyar töltete miatt. Ha már itt tartunk, megemlíthető, hogy léteznek felekezeti kánonok is, tehát nem korhoz kötött protestáns magyar irodalom, katolikus magyar irodalom - mindegyik léte erősen kérdőjeles. (Pilinszky azt mondta magáról, hogy ő nem katolikus költő, hanem katolikus és költő.) Még ennél is kérdésesebb, hogy létezik-e magyar-zsidó irodalom. Komlós Aladár írt a negyvenes évek elején egy monográfiát A magyar zsidóság irodalmi tevékenysége a XIX. században címmel, amelyben igennel válaszol a kérdésre, amelyet azonban a soá után már érvénytelennek tekintett, s a kézirat kiadását ezért meg sem próbálta. (A kézirat csodás véletlen révén maradt meg, s adták ki 1997-ben.) Magam szintén nem tartanám szerencsésnek magyar zsidó irodalomról beszélni, mégpedig azon alapvető oknál fogva, hogy ma Magyarországon kizárólag a nürnbergi, illetve a magyar zsidótörvények alapján lehetne meghatározni, hogy ki a zsidó. Hogy most mégis megemlítek valakit, akit például Komlós Pap Károly mellett a legszínvonalasabb magyar zsidó írónak tartott, Zsolt Bélát, annak kizárólag az az oka, hogy az Új magyar irodalmi lexikonban még a neve sem szerepel, s a "Spenót" is érdemtelenül keveset ír róla. Nemcsak azt nem említi meg, hogy a Kilenc koffer a Don-kanyari tragédiának tudomásom szerint egyedülálló leírása, hanem Zsolt háború előtti, főként asszimilálódott zsidó kispolgárokról szóló regényeit sem méltatja kellő figyelemre. Még egyszer mondom azonban, Zsolt Béla számomra egy félig elfeledett magyar író, aki - függetlenül attól, hogy ki mikor és mennyiben tekintette zsidónak - legnagyobbrészt magyar zsidókról írt.
MN: Ki vagy mi ítéli feledésre az írót? Ki teremti a kánont?
BE: Eddig az irodalomtörténész, a kritikus volt a mérvadó, ő volt az, aki javasolta valamelyik mű beemelését a kánonba. Eddig így volt.
MN: Igen, emlékszem, hogy kamaszkoromban az irodalomtörténész Németh G. Béla hatására olvastam el Gyulai Pál nagyszerű könyvét, az Egy régi udvarház utolsó gazdáját. Meg a szintén elfeledett Gozsdu Elek novelláit, regényét.
BE: De kánonképző, helyesebben kánonromboló lehet maga a nyelv is. Régi rögeszmém, hogy mintegy a mai termés felduzzadásának némi ellensúlyaként az irodalom eleje folyamatosan kopik: a régi művek nyelve érthetetlenné régiesedik, archaizálódik. Az a mai "egyszerű" olvasó, aki nem akarja mondatonként a lapalji jegyzeteket böngészni, Jókait már alig érti meg. Úgy sejtem, hogy a magyar irodalomban 1870-80 körül játszódott le az a változás, az a második nyelvújítás, amikor - képletesen - a "valá"-t felváltotta a "volt", ami újjáírta a kánonokat.
De visszatérve a kérdésedre: azt mondtam, eddig így volt. Eddig, vagyis a Gutenberg-galaxis idején. Manapság azonban már régóta a Marconi-galaxisban élünk, s irodalmi műveket a film, a tévé, az internet ítél életre vagy halálra. Hogy ez milyen következményekkel jár majd a nyomtatott irodalomra vagy általában az irodalomra nézvést, az már egy másik - s persze nem velem folytatandó - beszélgetés témája lehet.
