Intonációjában némileg hasonló két költő: kissé fád, értelmiségi civilek, a versformák megbízható kezelői, egyikük világa sem túl tág, de nem is vészesen szűkös, a verseik jól olvashatóak, ugyanakkor csak ritkán laposak, és noha nem tartalmaznak túlzott meglepetéseket, azért unalmasan bejáratottnak sem nevezhetők. Valami finomság mindig akad, egy-egy meglepő fordulat, a mondatfűzés eleganciája, egy hasonlat, egy rafinált rím, netán szójáték, egy ravasz utalás a beavatottaknak. És mindezt mindig az irónia-önirónia fátyla, ráadásul a kultúra politúrja borítja; határozott állítás itt ritkán esik, ha mégis, azonnal visszavonják vagy lemosolyogják, netán elütik valami játékos kibúvóval. Igen, e költők nem akarnak önmaguk foglyai lenni, civilek kívánnak maradni, és a köldöknézés csapdáit elkerülendő számos trükkel rendelkeznek. De mivel tudják, hogy a lírikus elkerülhetetlenül köldöknéző, azon vannak, hogyan lehet ezt magas szinten megúszni. Sokatmondó Csengery egy verscíme: Csak én bírok versemnek húsa lenni. Persze ez a Babitsra célzó, kulturális utalás megint a dirblizések egyike. Hogy öngólt ne rúgjanak, e költők sokszor önmagukat cselezik ki.
Ha mindez valamelyest megállja a helyét, azt gondolhatnánk, a két költő (nagyjából) egy generációba tartozik, a Vas István-Kálnoky-Kavafisz-T. S. Eliot-Petri-Várady Szabolcs-Rakovszky vonal költői tudása remekül felszerelt kiterjesztőinek nemzedékébe, a Holmi folyóirat által leginkább preferált verselők táborába. Ám ez tévedés részben.
Tíz év van köztük, Nádasdy az idősebb, 1947-ben született, és pályájuk, pontosabban a mai irodalmi világban elfoglalt helyük-helyzetük is erősen eltérő. Nádasdy Ádám manapság egyike a legbefutottabb irodalmároknak; költői pályája nagyjából töretlen, 1984-es debütálása óta három verseskönyve jelent meg; fordításaival (elsősorban Shakespeare-től) folyamatosan jelen van a színházi világban; számos díj, ösztöndíj jutalmazottja; ragyogó nyelvész, és még civil foglalkozásában is koszorús: az ELTE angol tanszékének érdemdús professzora. Csengery Kristóf szinte marginális jelenség ehhez képest, bár "civil" pályája egyik legelismertebb képviselője ő is - a Muzsika című szaklap vezető zenekritikusa -, eddig egyetlen verseskötete jelent meg, nagyon régen, pontosan 1983-ban (Távolodások és közeledések, Magvető). Azaz huszonkét éve csak folyóiratokban látszik az irodalmi világban. Ennek megfelelően a két könyv tartalma, felépítése is jelentősen elütő. A folyamatosan jelen levő Nádasdy kötetének alcímében ott a már-már naplószerűségre utaló dátum: Versek, 2002-2004. Csengery könyvében egyetlen időmegjelölés sincs (továbbá semmiféle fülszöveg, se bármiféle tájékoztatás, ami azért túlzott nagyvonalúság, mondhatni trehányság a kiadó részéről), azt kell feltételeznünk tehát, hogy a versek nagyjából 1983 és 2004 között keletkeztek. Így amolyan összegyűjtött vagy válogatott versek jelleget ölt a könyv, melyet egy Musiltól kölcsönzött címmel jellemezhetünk: Egy élő hagyatéka.
Nádasdynál persze esztétikai haszonná válhat állandó irodalmi jelenléte: talán ezért szól némi fesztelenséggel, Csengery olykor gátlásos hangjánál jóval elfogulatlanabbul. Gyermekkori emlékeit (Az óra, A bronzkutya, A bicikli, A villanyvonat, A gépradír) viszonylag aggálytalanul közölheti, számítva az olvasónak már korábbi köteteiből megszerzett háttértudására. Csengery a könyvben elsősorban Én-keresőnek mutatkozik, és ez érthető, ha észbe vesszük a debütálása óta eltelt rejtőzködő húsz évet. A Valaki kezében pálca ciklus tépelődő hangja maga a csillapíthatatlan vágy valami identitás után. Egyszer gazfickónak, egyszer nyúlnak nevezi önmagát (vagy a vers hősét), ám az eltávolítás, a szerepkeresés mindig érezhető. Sőt néha az Én megsemmisítésének vágya is. Ám ez nyilván csak versben, azaz az Én egyik megnyilatkozásában lehetséges: "Mondjuk: nem létezem. Az, aki itt / a hangomon beszél, nem érdekel." (Mondjuk: nem) Ám Csengery, ha jól sejtem, idegenkedik a manapság divatos szerepversektől, ezért nem bújik álarcokba: ha már harc folyik az Énért, legyen tétje, még akkor is, ha ez olykor giccsesebb vagy önsajnálóbb megoldásokhoz vezet: Óvatlan átpillant, Bevásárlóközpont blues, Tea. A címadó vers viszont roppant erős. A nagyvárosi, a tömegközlekedő korinthusbeli lép itt színre, akinek Pál híres bibliai levele szól(hatna): csak zengő érc és pengő cimbalom, akiben nincs szeretet. Ám a metró utasának minden embertárs undorkeltő, a minden moccanásukra ráütő "nem" ("Arcuk: nem. Hangjuk: nem. Kapaszkodó / kezük párás nyoma a fémcsövön: nem") a legteljesebb gyűlöletről beszél. A zárókérdés megrázó: "Dögöljek meg? Nincs bennem szeretet?" Csengery ebben a versben végre kilép kissé narcisztikus, fájvirágos önvizsgálatából, melyben kevés embernek hagy teret, mondhatni szinte senkinek - nyíltan szerelmes megszólalást nemigen lelünk itt, így aztán jellemző, hogy egy régi asztalban talált, vadul erotikus vers immár felfoghatatlan számára, értelmezhetetlen (Intarzia).
Nádasdy párbeszédképesebb alkat. A gyerekkort megidéző versekben emlékezetesek a családtagok, az osztálytársak, kibomlik egy világ, külön nyelvjárással, familiáris tárgyrengeteggel. Valami regényfélére nyílik így kilátás, ha egyelőre ez még a verses regény műfajának extenzitását sem éri el - inkább anekdotikus a formálás, ahogy azt Vas mondta Kavafiszról (nota bene: dicsérőleg). A kötet a szó jó értelmében prózai olykor; Csengery emelkedettebb, lírai tenor beszédmodorával szemben itt erősen kopogós sorokat találunk, jelző alig, a rímelés is hanyag. Az igény a szituációk pontos megjelenítése: A ló, A magukra hagyott újságok, A cipőmet kötöm, Áll az oslói városháza előtt. Fontos, hogy Nádasdynál a címadó vers nem egyetlen megszólalóval, nem pusztán a jobb híján lírai énnek nevezett alakkal számol. A Soványnak kéne lenni dialogikus szövetű: a versbe beszóló beszélgetőtárs, "az ősöreg, guru hírében álló pszichológus" a monologizáló főhős tépelődését fordítja le barátian megrovó vállveregetésbe: "Menjen haza. Csökkentse a szalonnát." Vagyis: "Változtassa meg életét!" - mondhatná Rilke. Ám Nádasdy ezt nem szeretné: "Ne változtasd meg élted." (A Liszt Ferenc téren) Az Én e kötetben nem keresi önmagát - bár nem önelégült, azért kétségbeesettnek sem mondható. Elvan magával rendesen.
Rezignáltak, konzervatívak, amolyan muszájmodernek. Vagy Csengery szavaival: "A régi mind kihalt, a maiak meg / nem értenek az antik bútorokhoz."
Csengery Kristóf: Egy korinthus-beli a metróban, Liget könyvek, 2005, 175 oldal, 1600 Ft; Nádasdy Ádám: Soványnak kéne lenni, Magvető, 2005, 61 oldal, 1690 Ft
