Karafiáth Orsolya

Tegnap tárlatvezetést tartottam a Ludwig Múzeum Beatek című kiállításán, melyről igen sok elmarasztaló írás született. Többek között azt hiányolták, hogy az anyag nem ad elég támpontot, hogy akik nincsenek teljesen képben a korszakról, azoknak igen keveset mond az áttekinthetetlen mennyiségű anyag, amit elénk tárnak.

Győrei Zsolt és Schlavtoszky Csaba Emmuska című könyve semmihez nem hasonlít. Még egy regényhez sem, pedig az, a maga különös, kifordított, vonzóan eszement módján.

„Vajon már észre sem vesszük, hogy önzőbbek lettünk, mert hozzászoktunk a bennünket körülvevő narcizmushoz?” – kérdi Tari Annamária a Ki a fontos: Én vagy Én? című könyve ajánlójában. A mű elolvasása után megrendülten tudtam csak válaszolni.

Azt hiszem, hogy az előző év egy különös folyamat betetőzése volt, és már azokat is behálózta az internet, akik valamennyire ellenálltak. Minden másodpercünk lekövethető lett, és innen már tényleg nincs menekvés.

Jó vagy inkább káros a művészek nárcizmusa? Mirnics Zsuzsanna pszichológussal és művészetterapeutával erről beszélgettünk.

Szombat óta, mióta felfedeztem a furcsa elváltozást a kiscicám hasán, valami furcsa ködben élek.

Kalapos Éva D.A.C című, kimondottan kamaszoknak szánt regénye üdítő kivétel a korosztályt megcélzó olvasmányok között, több szempontból is.

Nem tudom, kinek mennyire ismerős az a szorongató, deprimáló érzés, hogy rengeteg teendő lenne, de egyszerűen képtelenség a dolgok végére pontot tenni. Marad a képernyő bámulása, vánszorgás a lakásban, és a teljes levertség.

„Nem vagyok biztos magamban, sem abban, amit mondok, és hogy miért beszélek így. Az a fura érzésem van, mintha egészen másképp beszélnék, ahogy azelőtt soha nem beszéltem… olyan dolgokat mondanék, amiket azelőtt soha nem mondtam.”

Nem kell úgymond ismert embernek lenni ahhoz, hogy a zsigeri, ránk ömlő gyűlölettel találkozzunk. Elég kicsit máshogy kinézni, másképp viselkedni, másnak születni. Vagy csak kimenni az utcára, felmenni a netre. Vagy csak lenni.