Ki lehet-e még kapcsolni?

KOmplett

Azt hiszem, hogy az előző év egy különös folyamat betetőzése volt, és már azokat is behálózta az internet, akik valamennyire ellenálltak. Minden másodpercünk lekövethető lett, és innen már tényleg nincs menekvés.

2013 végén, december közepe táján úgy éreztem, hogy nem megy tovább, abbahagyok mindent, amit eddig csináltam. Először kétségbeestem, lelombozódtam, majd befordultam teljesen. Nem hatott rám inspirálóan, hogy azt láttam, mások mennyivel vidámabbak, vitálisabbak, mennyire ott vannak, és hogyan tudják várni a pihenést. Valahogy az utóbbi hat-hét évben sikerült olyan falsra hangolnom az időm beosztását, hogy nem létezett kikapcsolás, elengedés számomra, minden egyes napot (még a nyaralások, utazások idejét is) telipakoltam munkával, és ha éppen nem a kötelező köröket futottam, akkor a magánprojektjeim foglaltak le teljesen és szünet nélkül.

És 2013-ban – amikor én is engedtem a nyomásnak, és lett okostelefonom – a maradék kis szabadságom is elveszett. Ha ki akartam vonulni, sértett üzeneteket kaptam, miszerint látták, hogy fenn vagyok, miért nem válaszolok, ott is megtaláltak, ahová nem kívántam, hogy bekukkantsanak. És mindig, de mindig reagálni kellett – hétvégén és éjjel is – a munkával kapcsolatos dolgokra. Az állandó készenléti állapot miatt az utóbbi hónapokban kezdett repedezni látszólag jól működő rendszerem: egyre több minden hullt ki a fejemből, egyre kevésbé tudtam koncentrálni, és mind többször vettem észre, hogy a magamnak megszabott szigorú határidőket nem tudom tartani, ami persze újabb szorongásrohamokkal hálálta meg magát.

Gyakorló hipochonderként először persze furcsa agybetegségre tippeltem, keresgélni is kezdtem a neten, de beláttam, nincs nagyobb bajom, szimplán kiégtem egy kicsit, ami – visszatekintve – nem csoda. Évek óta egyetlenegyszer nem lehetett hátradőlnöm, mindig előttem voltak a kis táblázataim és a terveim jegyzetei, ám a befejezett munkák végén nem jött a megelégedettség érzése, sőt, valami már a finisben hajszolt tovább, hogy figyelmemet a következő teendőre függesszem, meg az azutánira. És amikor megengedtem volna a luxust, hogy kitisztítsam a fejem, jött is egy üzenet, hogy nézzek már rá erre meg arra, keressem meg ezt és ezt.

Elkezdtem irigyelni azokat, akiknek a munkája tényleg csak munka – akik, miután kimentek az irodából, valóban be tudják zárni az ajtót maguk után. Persze hamar kiderült, hogy nekik sem egyszerű, főleg a teljesen megborult kommunikációs modellek miatt. Mert most már tényleg elvárás, hogy otthon is nézz rá, ha jött egy e-mail, erre-arra még válaszolj, egyszóval nem csak felém áramlik a kényszer: légy mindig elérhető, légy mindig képben. Egyre többen szeretnének megszabadulni ettől a tehertől, de már nem lehet.

Nemrég bejárta a netet egy hír, miszerint egy család, dacolva a korszellemmel, úgy határozott, csak azokat a technikai újításokat engedi meg magának, amik már a nyolcvanas évek közepén is léteztek. Mosogatógép még oké, internet már nem. Porszívó, mosógép, fax jöhet, mobil kizárva. Egy percre engem is elragadott a hév, hogy hát igen, ezt én is megcsinálom, és mennyivel nyugodtabb lesz az életem! Aztán rájöttem, épp a munkáim miatt ezt nem engedhetem meg magamnak – és ezzel nemhogy egyedül nem vagyok, hanem épp a kilencvenkilenc százalékhoz tartozom. „Te megőrültél, hogy két napig ki voltál kapcsolva?” – kérdezte egy ismerősöm, mikor valóban egy hatalmas punk gesztussal karácsonykor kiléptem a hálóból. Kicsit zavartan próbáltam valamit felelni, de rájöttem, hogy csak azt tudtam volna, hogy akkor őrültem volna meg, ha elérhető maradok.

Nem szoktam újévi fogadalmakat tenni, de most megteszem. Én a részemről lelassítok, ha tetszik, kedvem szerint kivonulgatok, és feloldom magam ez alól a függés alól. Úgy gondolom, hasonló hozzáállás sokak idegbajából visszavenne. Nem hiszem persze, hogy ettől kicsit lassulna a körülöttünk lévő örvénylés, de legalább engem nem ránt ilyen erővel magával…

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.