2013 végén, december közepe táján úgy éreztem, hogy nem megy tovább, abbahagyok mindent, amit eddig csináltam. Először kétségbeestem, lelombozódtam, majd befordultam teljesen. Nem hatott rám inspirálóan, hogy azt láttam, mások mennyivel vidámabbak, vitálisabbak, mennyire ott vannak, és hogyan tudják várni a pihenést. Valahogy az utóbbi hat-hét évben sikerült olyan falsra hangolnom az időm beosztását, hogy nem létezett kikapcsolás, elengedés számomra, minden egyes napot (még a nyaralások, utazások idejét is) telipakoltam munkával, és ha éppen nem a kötelező köröket futottam, akkor a magánprojektjeim foglaltak le teljesen és szünet nélkül.
És 2013-ban – amikor én is engedtem a nyomásnak, és lett okostelefonom – a maradék kis szabadságom is elveszett. Ha ki akartam vonulni, sértett üzeneteket kaptam, miszerint látták, hogy fenn vagyok, miért nem válaszolok, ott is megtaláltak, ahová nem kívántam, hogy bekukkantsanak. És mindig, de mindig reagálni kellett – hétvégén és éjjel is – a munkával kapcsolatos dolgokra. Az állandó készenléti állapot miatt az utóbbi hónapokban kezdett repedezni látszólag jól működő rendszerem: egyre több minden hullt ki a fejemből, egyre kevésbé tudtam koncentrálni, és mind többször vettem észre, hogy a magamnak megszabott szigorú határidőket nem tudom tartani, ami persze újabb szorongásrohamokkal hálálta meg magát.
Gyakorló hipochonderként először persze furcsa agybetegségre tippeltem, keresgélni is kezdtem a neten, de beláttam, nincs nagyobb bajom, szimplán kiégtem egy kicsit, ami – visszatekintve – nem csoda. Évek óta egyetlenegyszer nem lehetett hátradőlnöm, mindig előttem voltak a kis táblázataim és a terveim jegyzetei, ám a befejezett munkák végén nem jött a megelégedettség érzése, sőt, valami már a finisben hajszolt tovább, hogy figyelmemet a következő teendőre függesszem, meg az azutánira. És amikor megengedtem volna a luxust, hogy kitisztítsam a fejem, jött is egy üzenet, hogy nézzek már rá erre meg arra, keressem meg ezt és ezt.
Elkezdtem irigyelni azokat, akiknek a munkája tényleg csak munka – akik, miután kimentek az irodából, valóban be tudják zárni az ajtót maguk után. Persze hamar kiderült, hogy nekik sem egyszerű, főleg a teljesen megborult kommunikációs modellek miatt. Mert most már tényleg elvárás, hogy otthon is nézz rá, ha jött egy e-mail, erre-arra még válaszolj, egyszóval nem csak felém áramlik a kényszer: légy mindig elérhető, légy mindig képben. Egyre többen szeretnének megszabadulni ettől a tehertől, de már nem lehet.
Nemrég bejárta a netet egy hír, miszerint egy család, dacolva a korszellemmel, úgy határozott, csak azokat a technikai újításokat engedi meg magának, amik már a nyolcvanas évek közepén is léteztek. Mosogatógép még oké, internet már nem. Porszívó, mosógép, fax jöhet, mobil kizárva. Egy percre engem is elragadott a hév, hogy hát igen, ezt én is megcsinálom, és mennyivel nyugodtabb lesz az életem! Aztán rájöttem, épp a munkáim miatt ezt nem engedhetem meg magamnak – és ezzel nemhogy egyedül nem vagyok, hanem épp a kilencvenkilenc százalékhoz tartozom. „Te megőrültél, hogy két napig ki voltál kapcsolva?” – kérdezte egy ismerősöm, mikor valóban egy hatalmas punk gesztussal karácsonykor kiléptem a hálóból. Kicsit zavartan próbáltam valamit felelni, de rájöttem, hogy csak azt tudtam volna, hogy akkor őrültem volna meg, ha elérhető maradok.
Nem szoktam újévi fogadalmakat tenni, de most megteszem. Én a részemről lelassítok, ha tetszik, kedvem szerint kivonulgatok, és feloldom magam ez alól a függés alól. Úgy gondolom, hasonló hozzáállás sokak idegbajából visszavenne. Nem hiszem persze, hogy ettől kicsit lassulna a körülöttünk lévő örvénylés, de legalább engem nem ránt ilyen erővel magával…
