Mit kezdhetünk a gyűlölettel?

KOmplett

Nem kell úgymond ismert embernek lenni ahhoz, hogy a zsigeri, ránk ömlő gyűlölettel találkozzunk. Elég kicsit máshogy kinézni, másképp viselkedni, másnak születni. Vagy csak kimenni az utcára, felmenni a netre. Vagy csak lenni.

Barátnőm szinte sírva érkezett meg hozzám, remegve. Meg akarták verni a villamoson, csak mert elegánsan volt felöltözve, szép csizmában, kalapban, perfekt sminkben álldogált. Mesélte, hogy eleinte csak bámulta egy házaspár és a barátjuk (teljesen hétköznapi irodistáknak tűntek), majd elkezdtek beszólogatni neki, olyanokat, hogy „Te aztán tele vagy pénzzel, mi?”, illetve „Felfuvalkodott, kimázolt hólyag”, majd elindultak felé, és megbökdösték. A barátnőm így egy megállóval előbb leszállt, mert nem tudott már hová hátrálni.

Másik ismerősünket egyszerűen hátba rúgták, mert zsidónak vélték. (Ezt közben hangosan kiabálták is.) Nekem úgy tűnik, hogy régebben csak hallottunk az ilyen esetekről, ám az utóbbi években egyszerűen mindenkinek meg kell tapasztalnia mindezt. Soha ennyi indulattal és gyűlölettel, mint mostanában, nem találkoztam. Nem merek felnézni az utcán, amikor megyek, nehogy összekapcsolódjon a pillantásom valakivel, akiben ki tudja, mi munkál. És miképp akarja levezetni az érzéseit. De nem csak a primér megnyilvánulásokra gondolok, ahol a nyilvánvalóan frusztrált, már eleve ökölbe szorított kézzel közlekedő ember alig várja, hogy olyat találjon, aki szerinte megvetendő és gyenge, majd lesújtson.

Úgy látom, a gyűlölet valóban elindult és szétterjedt, volt egy góca, ami mára szép lassan kisugárzott, és begyűrűzött mindannyiunk életébe. Valamilyen szinten intézményesült az egész, és mivel semmi nem fékezte meg, átszivárgott mindenbe. A rosszkedv volt az origó, „sehol nem láttam ennyi rosszkedvű embert az utcán, mint nálatok”, jegyezte meg egy külföldi ismerősöm, és igen, szerintem is ez a kályha. Aztán ezeket az érzéseket senki meg nem fékezte, ami azt sugározta, igen, így mehet tovább. Az, hogy én magam lassan már többet beszélgetek a rendőrséggel, mint a barátaimmal, legalábbis elgondolkodtató. Az oldalamra ömlenek a gyalázkodó levelek, elhordanak mindennek, kontroll nélkül. Az első feljelentést még tavaly decemberben tettük, amikor egy kedves levélíró azt találta közölni, hogy a fajtánkkal együtt megcsonkítva valami gödörben lenne a helyünk. Akkor még nem tudtam, hogy ez egy finom hangú iromány. De más indokkal is alig várják, hogy ugorjanak és harapjanak, elég kicsit más véleményen lenni, és elindul a lavina.

A hivatalos szervek egyébként meghallgatnak, elkészülnek a jegyzőkönyvek, és úgy látom, mintha egyre komolyabban vennék a dolgot, ami szintén azt jelzi számomra, hogy a veszély reális, és fokozódik. Persze ez nem jelenti azt, hogy meg is tudnának védeni. Újságíró ismerősöm, aki elég markáns véleményeket fogalmaz meg, már alig mer hazamenni, a lépcsőházban retteg, mert, mint mondja, nem lehet tudni, mikor lépnek túl a kommentelésen és a levélíráson, és mikor fordul tettlegességig a dolog. Már egészen kicsi valami elég, hogy kicsapjon a másikból az indulat, az idegek pattanásig feszültek. Eleinte megpróbáltam kommunikálni például a levelezőkkel, de rájöttem, teljesen fölösleges. Ám a sok védekezés, az állandó készenléti állapot a megtámadottban is feszültséget gerjeszt, állandó készenléti állapotba hozza, és innentől már önjáró a dolog, a gyűlölet működik magától…

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.