Mit kezdhetünk a gyűlölettel?

KOmplett

Nem kell úgymond ismert embernek lenni ahhoz, hogy a zsigeri, ránk ömlő gyűlölettel találkozzunk. Elég kicsit máshogy kinézni, másképp viselkedni, másnak születni. Vagy csak kimenni az utcára, felmenni a netre. Vagy csak lenni.

Barátnőm szinte sírva érkezett meg hozzám, remegve. Meg akarták verni a villamoson, csak mert elegánsan volt felöltözve, szép csizmában, kalapban, perfekt sminkben álldogált. Mesélte, hogy eleinte csak bámulta egy házaspár és a barátjuk (teljesen hétköznapi irodistáknak tűntek), majd elkezdtek beszólogatni neki, olyanokat, hogy „Te aztán tele vagy pénzzel, mi?”, illetve „Felfuvalkodott, kimázolt hólyag”, majd elindultak felé, és megbökdösték. A barátnőm így egy megállóval előbb leszállt, mert nem tudott már hová hátrálni.

Másik ismerősünket egyszerűen hátba rúgták, mert zsidónak vélték. (Ezt közben hangosan kiabálták is.) Nekem úgy tűnik, hogy régebben csak hallottunk az ilyen esetekről, ám az utóbbi években egyszerűen mindenkinek meg kell tapasztalnia mindezt. Soha ennyi indulattal és gyűlölettel, mint mostanában, nem találkoztam. Nem merek felnézni az utcán, amikor megyek, nehogy összekapcsolódjon a pillantásom valakivel, akiben ki tudja, mi munkál. És miképp akarja levezetni az érzéseit. De nem csak a primér megnyilvánulásokra gondolok, ahol a nyilvánvalóan frusztrált, már eleve ökölbe szorított kézzel közlekedő ember alig várja, hogy olyat találjon, aki szerinte megvetendő és gyenge, majd lesújtson.

Úgy látom, a gyűlölet valóban elindult és szétterjedt, volt egy góca, ami mára szép lassan kisugárzott, és begyűrűzött mindannyiunk életébe. Valamilyen szinten intézményesült az egész, és mivel semmi nem fékezte meg, átszivárgott mindenbe. A rosszkedv volt az origó, „sehol nem láttam ennyi rosszkedvű embert az utcán, mint nálatok”, jegyezte meg egy külföldi ismerősöm, és igen, szerintem is ez a kályha. Aztán ezeket az érzéseket senki meg nem fékezte, ami azt sugározta, igen, így mehet tovább. Az, hogy én magam lassan már többet beszélgetek a rendőrséggel, mint a barátaimmal, legalábbis elgondolkodtató. Az oldalamra ömlenek a gyalázkodó levelek, elhordanak mindennek, kontroll nélkül. Az első feljelentést még tavaly decemberben tettük, amikor egy kedves levélíró azt találta közölni, hogy a fajtánkkal együtt megcsonkítva valami gödörben lenne a helyünk. Akkor még nem tudtam, hogy ez egy finom hangú iromány. De más indokkal is alig várják, hogy ugorjanak és harapjanak, elég kicsit más véleményen lenni, és elindul a lavina.

A hivatalos szervek egyébként meghallgatnak, elkészülnek a jegyzőkönyvek, és úgy látom, mintha egyre komolyabban vennék a dolgot, ami szintén azt jelzi számomra, hogy a veszély reális, és fokozódik. Persze ez nem jelenti azt, hogy meg is tudnának védeni. Újságíró ismerősöm, aki elég markáns véleményeket fogalmaz meg, már alig mer hazamenni, a lépcsőházban retteg, mert, mint mondja, nem lehet tudni, mikor lépnek túl a kommentelésen és a levélíráson, és mikor fordul tettlegességig a dolog. Már egészen kicsi valami elég, hogy kicsapjon a másikból az indulat, az idegek pattanásig feszültek. Eleinte megpróbáltam kommunikálni például a levelezőkkel, de rájöttem, teljesen fölösleges. Ám a sok védekezés, az állandó készenléti állapot a megtámadottban is feszültséget gerjeszt, állandó készenléti állapotba hozza, és innentől már önjáró a dolog, a gyűlölet működik magától…

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.