„Itt még macska el nem bújt, innen még macska el nem szökött” – próbált megnyugtatni az asszisztens a kivizsgáláson, amikor azt próbáltam neki elmagyarázni, miért nem merem kinyitni a macskakosarat, amibe majdnem fél órába telt, mire Rigót beleimádkoztam. Mikor kivették, és láttam a doktornő arcát, tudtam, semmi jóra nem számíthatok. Eleinte még azt hittem, csak egy kis sérülés az egész, amit azért le kell kezelni, el ne fertőződjék. Ám mikor megtudtam, hogy a macskám már amúgy is öregnek számít a maga tizenkét évével, és hogy daganattal állunk szemben, kikészültem.
Hétfőig nem tudtunk csinálni semmit, a műtét előtt amúgy is fél napon át éheztetni kellett, ez volt az első szörnyű próbatétel. Szegényke egy dolgot szeret a döglésen kívül, enni, ebben is hasonlítunk. Lelkileg nehéz volt a második kosárbagyömöszölős menetre is felkészülni, de nem csak emiatt volt a várakozás két napja pokoli. A doktornő azt mondta, ha a röntgenen kiderül, hogy áttétes, el kell altatni. Na, erre nem voltam/vagyok felkészülve. Nem segített, hogy reggel, az időre hívott taxis macskával nem volt hajlandó elvinni: ekkor már sírtam.
„Ugye csak viccelsz, hogy egy büdös macska miatt megy a dráma!” – kiáltott fel őszinte megdöbbenéssel az egyik nagymamám, majd megkérdezte, emlékszem-e a gyerekkori cicámra, a nagy, vörös Mircikére. Persze, hogy emlékeztem, mikor eltűnt, azt mondták, elvitték vidékre, sírtam akkor is, mert nagyon szerettem, de azért megnyugtató volt tudni, hogy Cirmi jó helyre került. „Na szóval a Mircit agyon kellett csapjuk, mert volt valami nyavalyája – folytatta könyörtelen, és cincált szét ezzel egy hatalmas illúziót a nagyi –, ezek csak állatok, akármilyen édesek, lányként falun a kölyköket egy zsákba tették és a kövekhez csapkodták. Ne merészelj egy macska miatt sírni” – tette hozzá megenyhültebben, mikor szipogni kezdtem. Próbáltam neki elmondani, hogy nekem más a viszonyom az állatokkal, hogy Rigó családtag, hogy nagyon szeretem. A válasz ennyi volt: „Figyelek majd ám a túlvilágról, ha eltávozom, és ha értem kevesebb könnyet hullatsz, mint az állatért, meglesz a böjtje!” Nyilván nem hasonlítható össze egy családtag illetve a kiscica elvesztése, de azért elfogadható, ha valaki nagyon ragaszkodik ahhoz a lényhez, akit befogadott.
Ráadásul engem is meglepett érzéseim intenzitása. Rigóval nagy szerencsém volt eddig, nem volt beteg soha. Egyszer ugyan kiesett Berlinben a negyedikről, és akkor is megtettem mindent érte, de ennyire nem voltam megijedve. Ott világos volt a helyzet: a combcsontja beleállt a csípőjébe, maximum járási problémái lettek volna, ha valami nem sikerül. (Bár azt az érzést, mikor megláttam kiterülve a betonon, nem kívánom senkinek.) Most viszont a röntgennél konkrétan a sírás fojtogatott.
De nem volt áttét, jöhetett a műtét. A doktornő nagyon rendes volt, a végén felhívott, hogy minden rendben, hamarosan ébredni fog a kicsi. Ám a horror folytatódott. Kapott műtéti védőgallért, ami nemcsak iszonyúan néz ki, de persze gátolja őt mindenben. Nem találja a helyét, mindennek nekimegy, nyávog, letépi magáról. Éjjel háromszor keltem fel az iszonyú zajokra, majd arra, hogy sikerült neki a truváj, kergethetem megint. És a legrosszabb, hogy nem érti, mi van, mi történt körülötte, vele, úgy néz rám, hogy abba a szívnek bele kell szakadnia…
Egy hét múlva lesz varratkiszedés, remélem, bírja odáig. Nekem felborult minden: vigyázok rá, el kell halasszam a várva várt év végi utamat is. De nem bírnám magára hagyni. Most azt gondolom, soha többé nem lesz se kutyám, se macskám, ha őt elveszítem. Amikor befogadunk egy-egy állatkát, nem gondolunk arra, mit veszünk a nyakunkba, mivel is jár ez az egész. (Az anyagi vonzatról most szót se ejtsünk – nagyon drága az egész tortúra, még szerencse, hogy nem vettem senkinek meg az ajándékokat.) Szegényke most itt fekszik az ölemben – alig tudott felvergődni. Remélem, ma azért tudunk majd aludni is kicsit.
