Karafiáth Orsolya

Tervezve, vagy éppen tervezetlenül, de olykor csak egy szövegtenger áradásának a legvégén áll össze a kép, ahogyan ezt a két most ajánlott, nagyon is különböző mű mutatja.

„Mintha lekéstem volna a saját temetésemről, minimum három héttel. (…) Önkritikai kiadás.”

Mindig meglep, milyen sokan vesznek részt a kreatívírás-kurzusokon, azaz hogy mennyien szeretnének íróvá válni még ma is, amikor az olvasók száma látványosan fogy.

Alíz és a dédnagymamája a jelenben él, de a jelen olyan, mint a fakéreg: bevonja a múltat.

A román apától és horvát anyától (mindketten magyar állampolgárok voltak) Bécsben született Ylla (Koffler Kamilla) életműve elsősorban fotótörténeti szempontból érdekes.

Mielőtt bárkit traumatizálna a tény, hogy megint és ismét és újra itt egy könyv az öröklődő családi traumákról, rögtön leszögezem: igenis lehet még újat mondani a témáról.

Tizedik alkalommal rendezték meg az összművészeti produkciót, ahol a kiválasztott műalkotásokhoz egy-egy szöveg készül, amelyet monodrámaként tárnak elénk.

A február talán a legalkalmasabb hónap arra, hogy valóban mindenféle olvasmány a kezünkbe kerüljön az önéletrajztól a tanulmányköteten át a klasszikusokig.

Hogyan éli meg egy kisgyerek, ha valamelyik szülője (esetleg mindkettő) alkoholbeteg?

Karcsú törzsed hajlik, halljuk először oroszul az ismert népdalt.

Cseh Tamást megidézték már teátrálisan, érzelgősen és minden különösebb felhajtás nélkül is.

Megvoltak az újévi fogadalmak? Benne az is, hogy elolvassuk a tavaly feltornyozott „kötelezőket”, és addig nem veszünk újat? A rossz hír, hogy ezt nagyon hamar meg fogjuk szegni.