„Mert megérdemled.” „Te is lehetsz sztár!” „Ez a luxus jár neked.” Nem nagyon gondoltam még bele, ezek az üzenetek pontosan mit is takarnak. Arra sem, hogy már annyira az életünk részeivé váltak a hasonló, egónkat bombázó szlogenek, hogy egyfelől immunisak lettünk rájuk, másfelől valahol természetesnek tartjuk a gondolatot, hogy igenis ott van bennünk az a valami, ami – nos, nehéz lenne megfogalmazni, mi is az, de – ott van, az száz százalék, ami alapján nekünk személy szerint mindig a lehető legjobb jár. És ha például a partnerünk ennek nem felel meg, akkor őt is nyugodtan le lehet cserélni, vagy ha ez teszem azt, az anyagiak miatt elképzelhetetlen, a virtualitásban egy épp megfelelő „társra” találhatunk. Ennek a jegyében kerül fel a netre a temérdek selfie, ez alapján gondoljuk, hogy a mi életünkre egyszerűen mindenki kíváncsi. Tari Annamária pszichoterapeuta és pszichoanalitikus azt vizsgálja ebben a könyvben, hogyan kúszott be a virtualitás életünk minden szegletébe, és az online tér hogyan hatott a generációk közötti kapcsolatokra. Körüljárja azt is, hogy az internet miképp formálta át az egyének énképét, illetve ezen változások a generáción belüli viszonyokat mennyire befolyásolták.
| ||
Minden fejezet egy-egy élethelyzettel indul (gyakran egy terápiás szituáció az origó). Járunk nyaraláson, ahol a családtagok már egyáltalán nem beszélnek egymással, mert mindenki (a lelkes apán kívül) a telefonját babrálja, és ahol a város már nem is érdekes – ennek ellenére az fb-re jó pár csodás fotót fellőnek róla. Bepillantunk egy nappaliba, ahol a házastársak veszekedés közben már ki sem mondják, hogy „életünk”, nincs már valódi közösség közöttük, mindegyik fél csak saját magáról beszél. Olvasunk egy dühös anyáról, aki kikéri magának, hogy a lánya megmutatta a róla készült bikinis fotókat a fiúja családjának. Mindegyik élethelyzet más-más problémát vet fel, de az eredőjük közös: az egó mozgatta téves – már-már betegesre nőtt – önérvényesítési vágy.
Tari roppant szemléletes példákkal illusztrálja például azt, hogy a freudi örömelvtézis (mely szerint a pszichét kezdetben csak az működteti, hogy az ösztönfeszültség növekedésével járó fájdalmat elkerülje, és mely csak az ÉN kifejlődése után módosul a valóságelv révén) az online térben miként működik. Leírja, mennyire hozzászoktatott minket a vágyaink gyors netes kielégülése, a virtuális személyiségünk könnyen létrehozható csillogása ahhoz, hogy a realitásból az irrealitásba meneküljünk. Nagyon szép példa annak a harmincas nőnek az esete, aki elkezdi azt érezni, hogy az ő élete (mind a munkája, mind a magánélete) mennyire unalmas például a facebookos ismerősei ragyogó életéhez képest. (Arra persze nem gondol közben, hogy aki az ő adatlapját nézegeti, az is csak a jót látja, a nyaralás képeit, az új ruháját stb.) Ettől feszült lesz, frusztrált, az állandó elégedetlenség szétfeszíti. Végül megtalálja ő is a gyógyírt, egy Nagy Szerelmet az egyik felületes ismerősében. Illetve az elképzelt ismerősben. Elkezdi állandóan annak az adatlapját nézegetni, kombinál, hogy a másik miért lájkolt ezt, és miért nem azt. Ábrándok és vágyálmok fogságába kerül, amik örök izgalomban tartják a fantáziáját. Mások komplett identitást építenek fel a közösségi oldalakon, ahol ők népszerűek, kitűnőek, irigyelhetők. Illetve annak tűnnek. Tari Twenge-t idézi, miszerint „A valóságérzetet eltörölték, hatályon kívül helyeződött, legalábbis átmenetileg lehetővé téve az embereknek, hogy kevés erőfeszítéssel megvalósíthassák fantáziáikat. A könnyű hitel a titkos elixír – konkrétan”.
Nem véletlen, hogy épp most botlottam ebbe a műbe, épp akkor, mikor egy ideje már hangsúlyozottan foglalkoztat mind a narcizmus, mind az internet hatalma. Tari könyvéből – épp a friss és élő esetleírások miatt, melyekben oly sokszor ismertem fel saját viselkedésem egy-egy elemét is – még szomorúbb kép rajzolódott elém. Meg is ijedtem kissé, mekkora a szakadék a generációk között, hogy minden eddiginél nehezebb lehet például egy kamaszt nevelni. Hogyan lehet azt megtanítani például, hogy kellő figyelemmel és önfegyelemmel használja a netet, hiába sugallja a közösségi szellem, hogy minden apró gondolatfoszlányukat gondolkodás nélkül közöljék a nagyérdeművel? A könyv elolvasása után érdemes megnéznünk ezzel a szemmel egy-egy napunkat, viszonyaink hálóját. Szerintem kevesen lesznek, akik azt állítják, hogy nem, az ő egójuk nem nőtte ki magát…
