Valahogy év vége felé (már novemberben elkezdődik a nyomasztás) elindul a lavina. Zárjuk az évet, előbb be kell fejezni feladatokat, amikre nagyon is kellene még idő, fegyelmezett menetelésben találjuk magunkat, a december így egyetlen, lendületes zuhanássá válik, nem lehet látni, mi honnan indult és hová tart, mintha valóban az ünnepekkel a világvége jönne el.
Vannak szerencsésebb karakterek, akik tudják ügyesen menedzselni a felgyülemlett feladatokat, és akik szemüket már a pihenésre függesztve szinte meg sem érzik a terheket. Nos, én, és a levelezésekből, telefonokból kiindulva a barátaim nem ilyenek vagyunk. Az előző hét elejéig valahogyan még ment a dolog, szép beosztásban kontrolláltam az időbeosztásomat, teljesítettem a tervet. Aztán valami elszakadt. Napok óta nem tudom magam összeszedni, órákon át bámulok csak magam elé, néha sírva fakadok. A telefont kikapcsolom, délután nyomom csak be, de fel akkor sem veszem, csak barátoknak. Állandóan az elmaradásaim járnak a fejemben, ostorozom magam amiatt, hogy mennyire szét vagyok esve, de tenni nem tudok ellene semmit.
Egyik ismerősöm azt találta mondani, hogy én csak sajnáltatom magam, az együttérzésre apellálok, és hogy szerinte alapvetően csak lusta lennék, nem fűlik a munkához a fogam. Ha ilyen egyszerű lenne a helyzet, megoldanám. Mindig össze tudtam kapni magam vészhelyzetben, képes voltam befejezni bármit. Jelenleg arra sem elég az erőm, hogy este levetkőzzek, tegnap is szűk bőrszoknyában, kardigánostól dőltem be az ágyba egy teljességgel üres és céltalan nap után, miközben csak az járt a fejemben, hogy megint nem adtam le valamit, nem intéztem el, nem beszéltem le és nem fizettem be.
Minden nappal nő bűnlajstromom, ez már csak ilyen, lassan azt érzem, maga alá temet a tehetetlenség. Már az hatalmas feladat, hogy lemenjek a sarki boltba, úgy érzem, erre is nagyon fel kell készülni, minimum három óra, míg egyáltalán el tudom hagyni a lakást. Ha bevásároltam, rám tör, hogy iszonyú nagy feladatot abszolváltam, le kell feküdjek, hogy megnyugodhassak kissé. De amint lefekszem, jönnek a rémképek, és a kemény bűntudat.
Éjjel chat, ahol kiderül, a többiek is hasonló cipőben járnak. Aludni persze nem tudunk az állandó feszültségtől, egymással próbáljuk oldani mindezt, de valahogy egymást is csak lehúzzuk – bár elég sokat nevetünk közben, mert ha belegondolunk, akár viccesnek is láthatjuk ezt az egészet. Már másfél hete le kellett volna adjak egy riportot, amihez minden anyagot felvettem már, össze kellene rántani csak, formába tenni és kontrolláltatni. Könnyűnek tűnik, maximum kétórás melónak, de mégsem megy. Naponta negyvenszer kinyitom a file-t, ettől ideges leszek, bámulom a félkész szöveget, elmegy a kedvem mindentől, lepihenek. Később gyorsan megcsinálok egy másik sürgős anyagot, levelekre válaszolgatok, ez leterhel. Estére már ott tartok, hogy semmi értelme semminek, ennyi erővel meg is halhatnék, a világ nem megy előre semmiféle munkától.
És nem segít, hogy minden karácsonyi díszben pompázik, hogy az üzenőfal löki fel az ünnepi ötleteket, dalokat, képeket. Mindez azt sugallja, hogy bennünk hiba van, valamit nem jól csinálunk, ha nem tudunk együtt menni a folyamatos száncsengőhanggal, nem az ünnepi örömet, csak a másik oldalt látjuk a csillogás mögött. Nem tudom, ki hogy van vele, de engem nemhogy feldobna, inkább lehúz ez az össznépi évvégőrület. És aki azt hiszi, nem vesz benne részt, az is nyakig benne van, a határidőkkel, és annak sugallásával, hogy valami tényleg véget ér karácsony előtt, sietni kell…
