Kedves Olvasó,
köszönjük a pontosításokat kezdeményező levelet, amelynek korrekciói közül egyesekkel egyetértünk, míg más részletekben fenntartjuk a cikk eredeti állításait. Mindenekelőtt kezdenénk azzal, hogy az interjúalany esetében a művészetterápiás, klinikai pszichológusi végzettség és gyakorlat ténykérdés, dokumentumokkal igazolható, így azzal nem lehet vitatkozni, mindössze szakmai véleménykülönbségeknek lehet helye – a tolerancia és a kölcsönös elfogadás jegyében.
1. Nem kérdés, hogy a narcisztikus személyiség (amennyiben terápiába jelentkezik) valóban szenved. Úgy véljük azonban, hogy sok narcisztikus nem jelentkezik terápiába, talán éppen azért, mert nincs szenvedésnyomása. A jelenlegi pszichodiagnosztikában az is kérdés, hogy a narcizmus valójában normális vagy patológiás jelenség (mikor melyik) – ez a vitatott kérdés a művészek csoportjára is kiterjeszthető. Teljesen érthető Orioldnak az a gondolata, hogy a narcizmussal társulhat a függőség, illetve az öngyilkossági veszély (ahogy a személyiségzavarok más csoportjaival is), mégis, az is hangsúlyozható, hogy enyhébb mértékű narcizmusnál gyakran egyáltalán nincs ilyen veszély. Nagyon sok hétköznapi narcisztikus embert ismerünk, aki nem kap diagnózist, és nemcsak hogy nem akar öngyilkos lenni, de nem fordul segítségért, és egy átlagos hétköznapi emberhez képest nem szenved jobban. A kérdést statisztikai, epidemiológiai adatok fényében lehetne korrektebbül mérlegelni, és e körben arra is emlékeztetünk, amit Oriold Károly nyilván nagyon is jól tud: a narcizmusnak nagyon sok szintje van.
2. Joan Lachkar amerikai pszichoanalitikus How to Talk to a Narcissist című munkájában valóban szerepelnek az általunk idézett megállapítások, és a szerzőre való korrekt hivatkozás is megtörténik. Az ténykérdés, hogy Lachkar a cikkben szereplő gondolatoknak megfelelően látja a művészek narcizmusának kérdését (utána lehet olvasni), és az is ténykérdés, hogy az interjúalany ezzel egyetért, annak lehetőségét fenntartva, hogy ugyanezzel a megállapítással esetleg vitába is lehet szállni. Lachkar valóban azt állítja, hogy a művész narcizmusát – bizonyos értelemben – nem meggyógyítani, hanem korrigálni kell, a cikk által is jelzett irányban (a kapcsolatok felé nyitva). Az viszont valóban igaz, hogy a teendők sora egy súlyosan patológiás művésznél esetleg itt nem ér véget – például súlyos személyiségzavarnál. A cikk azonban nem a súlyos személyiségzavarokról szól, hanem a művészeknél – Lachkar szerint – általánosan intenzívebben jelen levő narcisztikus hajlamról. Amikor Oriold Károly a cikkel vitatkozik, valójában Joan Lachkar gondolatait vitatja – ellentétben az interjúalannyal, aki ezeket elfogadja –, így ezt hosszú távon meddő vállalkozásnak érezzük.
3. A cikk valóban háttérbe helyezi a szenvedés és a gyógyulás szempontjait, mivel aki nem akar meggyógyulni, azt értelemszerűen nem gyógyítjuk. A cikk nem a segítségre szorulókról szól, hanem a művészekről, akiknél – Lachkar szerint – általánosan nagyobb mértékű a narcizmus, mint a hétköznapi embereknél. Előfordul, hogy ettől szenvednek, az is, hogy esetleg nem. A terapeuta pedig terápiában mérlegeli egyfajta költség/haszon elv alapján, hogy miben segítheti őket a leghatékonyabban, cél-e a narcizmus felszámolása, vagy csak a lehető legeredményesebb életvitel.
4. Nem lehet „igazságot tenni” abban a meglehetősen régi kérdésben, hogy a műalkotás lehetősége eltűnik-e az egyébként szinte teljesen lehetetlen teljes gyógyulással (hiszen a narcisztikus személyiségzavar többéves terápiás folyamat útján korrigálható), pontosan a gyógyulás ritkasága (emiatt a statisztikák hiánya) miatt. A pontos adatok hiányában maradnak az elméletek, amelyek közül kinek-kinek megvan az, amelyet jobban el tud fogadni. Meghagyjuk az olvasónak a lehetőséget, hogy a narcizmus hiányával a művészet elmélyülésében reménykedjen, és magunk fenntartjuk azt a lehetőséget, hogy a terápia előrehaladtával az átmeneti tér a kapcsolatok irányába való korrekciója akár alkotásra való képtelenséggel járhat (összhangban az idézett amerikai pszichoanalitikus szerző gondolataival).
5. Elfogadjuk a korrekciót a Winnicott-féle hivatkozás tekintetében, azt fenntartva, hogy egy Winnicott-könyv későbbi kiadását idézni nem elvetendő dolog (interjúról, nem tudományos cikkről van szó, elsősorban népszerűsítő céllal történik a publikálás).
6. Az már Mirnics Zsuzsanna saját gondolata és megfigyelése (klinikai tapasztalat alapján), hogy az alkoholbetegek és egyéb szerfüggők rendszeres intoxikáció esetén nehezen alkotnak, esetleg tartós szerhasználat következtében le is épülhetnek. Errre vonatkozott az idézett utolsó mondat, hogy egyes patológiák biztosan nem használnak a művészetnek. Azt sem állítjuk, hogy a narcizmus támogatná a művészetet, csupán Lachkar azon állításával állítottuk szembe az addikciók művészetromboló hatását, hogy a narcizmus és a művészet viszonya egyáltalán nem olyan egyértelmű, mint például a narcizmus és az addikciók viszonya. A művészek esetében akár „természetes”, „normáljelenség” is lehet az átlagosnál nagyobb fokú narcizmus. Mindemellett azzal mélységesen egyetértünk, hogy a két jelenség (művészet és narcizmus) viszonya további tisztázásra szorul.
Összességében úgy véljük, a narcisztikus személyiség nem mindig szenved attól, hogy narcisztikus, ami a patológia lényegéből következik (még a narcisztikus személyiségzavar is ego-szinton jelenség, így gyakran a környezetet előbb zavarja, mint az egyént). A narcizmus mindemellett nem is mindig patológiás mértékű.
Javasolnánk, hogy a további szakmai kérdéseket barátságos légkörben vitassuk meg a következő analitikus, művészetterápiás vagy egyéb szakmai konferencia kávézójában
Mirnics Zsuzsa, Karafiáth Orsolya
