Mindebben bőven van igazság, hiszen a nagy termekben kifüggesztett vásznakon korabeli felvételek futnak, van négyórás beszélgetés Ginsberggel például, de megdöbbentően kevés az eligazító tábla, a kísérőszöveg, a magyarázat. György Péter például azt is nehezményezte, joggal, hogy a magyar vonatkozásokról egyetlen szó nincs, holott igenis lehetne, kellene beszélni erről, hiszen több képviselőjük, például egyenesen maga Ginsberg is többször járt Magyarországon. (Ahogy akkoriban írták, elment egy Hobo Blues Band-hangversenyre is.) Az open reading műfaja hozzánk is beszivárgott, a mai slammerek pedig valamiképp a gyökereiket itt találhatják meg.
Mindezek mellett meglehetősen keveset foglalkoztak nálunk a nemzedékkel, a mai napig csak a sokszorosan újra kiadott Üvöltés antológia adhat fogódzót annak, aki el akar indulni, hogy a témában valamelyest otthon legyen. A nagyobb, átfogóbb kötetekben (mint például Bollobás Enikő vaskos és remek amerikai irodalomtörténetében) alig pár oldalt tesz ki, ha velük foglalkoznak. Egy kiállításra, főleg, ha úgy hirdeti magát, hogy egy korszakot kíván felölelni, valóban elvárható, hogy eleget is tegyen ennek, legalább annyira, hogy aki egyáltalán nincs képben, az is úgy távozzon, hogy valamit megértett, legalább körvonalaiban átlátott.
Nos, ide érdemes felkészülten érkezni. Érezték ezt a szervezők is, tán épp ezért volt ennyi tárlatvezetés (vagy inkább előadás, hiszen nem nagyon érdemes videók előtt mozgatni a közönséget, miközben mi is párhuzamosan beszélünk) a kiállításon. Én majdnem egy hetet töltöttem a felkészüléssel (ebben persze benne volt az is, hogy igyekeztem, amit lehetett, újraolvasni, legalább felületesen, frissítésképpen), így viszont valóban képes volt feltárni magát az anyag. Akinek csak halvány fogalma van arról, hogy mi lehetett Amerikában a hidegháború idején, és nem érinti meg a korszak zsigeri szorongása, az valóban csak áll és néz, ha a lázadásról, az akcióról beszélnek kicsit rosszarcú fejek, de az üzenet nem fog átmenni.
A készülés alatt mindvégig azt igyekeztem megfogni, mit kaptunk a korszak emblematikus alakjaitól, Ginsbergtől, Kerouactól, Burroughstól, Corsótól. Többen úgy vélik – velem együtt –, hogy a szövegek nem igazán erősek, még az Úton (ami még mindig az 55. helyen áll a Modern Library huszadik századi legjelentősebb regényeinek listáján) vagy a Meztelen ebéd sem (bár sok helyütt roppant szórakoztató, a szerkesztetlensége miatt számomra igazándiból élvezhetetlen), Ginsbergtől is főleg két-három vers bizonyult maradandónak (Üvöltés, Kaddis például), Mailer a nagy műveit már nem ebben a szellemben írta.
Ám az világos lett számomra, hogy egyvalami elvitathatatlan érdemük, és az az alkotás demokratizálása és felszabadítása. (Bár az izmusok képviselői elkezdték már ezt, széles közönséget mégiscsak ezeknek a vadaknak sikerült szerezniük.) Ők hozták be a zenét, a zenei megszólalást a képbe, nekik köszönhető, hogy elmosódtak bizonyos határok. A kábítószerek és a nyers szexualitás náluk tört be először a szövegbe olyan módon, hogy megmutatta mindennek a parttalan áradását, vagy legalábbis az áradás lehetőségét. (Itt köszönném meg Jávorszky Béla segítségét, aki a beatekről szóló írását eljuttatta nekem.)
Meghosszabbították a kiállítást, még a héten látható. Kis előolvasással érdemes nekiindulni, de úgy viszont tényleg.
