Száz híres/101. Daniel Keyes

„Nem vagyok biztos magamban, sem abban, amit mondok, és hogy miért beszélek így. Az a fura érzésem van, mintha egészen másképp beszélnék, ahogy azelőtt soha nem beszéltem… olyan dolgokat mondanék, amiket azelőtt soha nem mondtam.”

Keyes könyveit még a gimiben olvastuk, akkor mindenkinél volt egy, valamelyik, legtöbbünknél a Virágot Algernonnak. Nem is emlékszem már a regényekre, csak a beszélgetésekre róluk, mármint a tényre, hogy ültünk az aulában vagy a Balaton partján. Se egy megállapítás, se egy mondat be nem ugrik, kimosódott a fejemből minden. Az ötödik Sally akkor még nem került a kezembe, ijesztett a barna borító a homályos női fejekkel, az egyetlen éles és a többi elmosódó arc. Akkoriban még csak kamaszos „divatból” rettegtünk elménk megbomlásától.

 

Fotó: Marjai Judit

Hárman voltunk legjobb barátnők, a Boszorkányok, máig megvannak terjedelmes levelezéseink a témában, a jelek figyelése, a túlhajtott félelem. Mintha attól lennénk különlegesek és mások, hogy a tudatunkat féltjük, mintha ez kiemelne az úgynevezett „normálisak” közül, akikhez nem akartunk tartozni. Akik színtelenek, kispolgáriak, ásítóan unalmasak voltak. Oh, mi inkább borongtunk és a szemünket vastagon körülfeketézve beszéltünk különös dolgokat, nagyon vigyázva, hogy még a szavaink se legyenek hétköznapiak. Képesek voltunk hajnali ötkor kelni, hogy a suli előtt még beülhessünk egy lepukkant helyre a metróaluljáróban (reggel a munkások ott itták bűn rossz kávéjukat, délután nettó borkimérés volt), megosztani egymással elvont gondolatainkat.

Ugye, hogy Keyes zseniálisan passzol ezekhez a múltbéli lányokhoz? Aztán elmúlt ez a korszakunk is, akárcsak a barátságunk. A baljós borító már egy albérlet könyvespolcáról figyelt, ahol egy – az összeköltözésig ismeretlen – lánnyal laktam. „Ez a kedvenc könyvem – mondta –, ez én vagyok.” Nos, ő látszatra a legrendesebb lányok egyike volt, helyes kis arccal, kínosan pontos napi rituálékkal, rendezett (utólag már úgy gondolom, túlkomponált) élettel. A furcsaságok hónapokkal később tűntek fel: az ellopott dolgaim, az eltünedezése, a különös hangulatváltások.

Volt, hogy a régi pasija keresett meg, hogy valami nem stimmel a csajjal, ő konkrétan beleőrült ebbe, és hogy én nem félek-e. Nos, akkor már állandóan furcsa feszültséget éreztem a közelében, felfedeztem, hogy a mosolya sokszor ferde, hogy a keze (amit gyakran rejtett a háta mögé) csupa görcs. Megint máskor a szokásos bűbáj volt. Aztán egy nap eltűnt, felszívódott, sok pénzemmel és holmimmal egyetemben – szerencsére nem tudom, mi lett vele. Egy dolog viszont, Az ötödik Sally – mintegy örökül – rám maradt. És sok mindent megértettem belőle.

Azóta még vagy háromszor elolvastam a művet, mert szerintem igazi remekmű, minden esetleges túlírtságával együtt. (Nagyon kedvelem a Szalay Kriszta-féle színpadi változatot is.) Talán azért tud úgymond egészséges (vagy legalábbis afelé hajló) fejben is működni, mert a személyiség hasítottsága mindannyiunk kérdése. Néha magamnál is érzem, hogy átvált egy kar, és a másik én részem működik és irányít (persze nem patológiás értelemben), és érdekes figyelni, milyen lehet ez betegségként. Mindannyiunkban több személyiség lapul, és ezeket segít körbeírni Sally példája. Persze az olyan zsigeri rettegő, mint én, mindig kicsit túlhajtja a dolgot, a Sally is alaposan megpróbál mindegyik olvasásnál, de aztán nyugodtan csukom be: minden a legnagyobb rendben van.