Száz híres/101. Daniel Keyes

KOmplett

„Nem vagyok biztos magamban, sem abban, amit mondok, és hogy miért beszélek így. Az a fura érzésem van, mintha egészen másképp beszélnék, ahogy azelőtt soha nem beszéltem… olyan dolgokat mondanék, amiket azelőtt soha nem mondtam.”

Keyes könyveit még a gimiben olvastuk, akkor mindenkinél volt egy, valamelyik, legtöbbünknél a Virágot Algernonnak. Nem is emlékszem már a regényekre, csak a beszélgetésekre róluk, mármint a tényre, hogy ültünk az aulában vagy a Balaton partján. Se egy megállapítás, se egy mondat be nem ugrik, kimosódott a fejemből minden. Az ötödik Sally akkor még nem került a kezembe, ijesztett a barna borító a homályos női fejekkel, az egyetlen éles és a többi elmosódó arc. Akkoriban még csak kamaszos „divatból” rettegtünk elménk megbomlásától.

false

 

Fotó: Marjai Judit

Hárman voltunk legjobb barátnők, a Boszorkányok, máig megvannak terjedelmes levelezéseink a témában, a jelek figyelése, a túlhajtott félelem. Mintha attól lennénk különlegesek és mások, hogy a tudatunkat féltjük, mintha ez kiemelne az úgynevezett „normálisak” közül, akikhez nem akartunk tartozni. Akik színtelenek, kispolgáriak, ásítóan unalmasak voltak. Oh, mi inkább borongtunk és a szemünket vastagon körülfeketézve beszéltünk különös dolgokat, nagyon vigyázva, hogy még a szavaink se legyenek hétköznapiak. Képesek voltunk hajnali ötkor kelni, hogy a suli előtt még beülhessünk egy lepukkant helyre a metróaluljáróban (reggel a munkások ott itták bűn rossz kávéjukat, délután nettó borkimérés volt), megosztani egymással elvont gondolatainkat.

Ugye, hogy Keyes zseniálisan passzol ezekhez a múltbéli lányokhoz? Aztán elmúlt ez a korszakunk is, akárcsak a barátságunk. A baljós borító már egy albérlet könyvespolcáról figyelt, ahol egy – az összeköltözésig ismeretlen – lánnyal laktam. „Ez a kedvenc könyvem – mondta –, ez én vagyok.” Nos, ő látszatra a legrendesebb lányok egyike volt, helyes kis arccal, kínosan pontos napi rituálékkal, rendezett (utólag már úgy gondolom, túlkomponált) élettel. A furcsaságok hónapokkal később tűntek fel: az ellopott dolgaim, az eltünedezése, a különös hangulatváltások.

Volt, hogy a régi pasija keresett meg, hogy valami nem stimmel a csajjal, ő konkrétan beleőrült ebbe, és hogy én nem félek-e. Nos, akkor már állandóan furcsa feszültséget éreztem a közelében, felfedeztem, hogy a mosolya sokszor ferde, hogy a keze (amit gyakran rejtett a háta mögé) csupa görcs. Megint máskor a szokásos bűbáj volt. Aztán egy nap eltűnt, felszívódott, sok pénzemmel és holmimmal egyetemben – szerencsére nem tudom, mi lett vele. Egy dolog viszont, Az ötödik Sally – mintegy örökül – rám maradt. És sok mindent megértettem belőle.

Azóta még vagy háromszor elolvastam a művet, mert szerintem igazi remekmű, minden esetleges túlírtságával együtt. (Nagyon kedvelem a Szalay Kriszta-féle színpadi változatot is.) Talán azért tud úgymond egészséges (vagy legalábbis afelé hajló) fejben is működni, mert a személyiség hasítottsága mindannyiunk kérdése. Néha magamnál is érzem, hogy átvált egy kar, és a másik én részem működik és irányít (persze nem patológiás értelemben), és érdekes figyelni, milyen lehet ez betegségként. Mindannyiunkban több személyiség lapul, és ezeket segít körbeírni Sally példája. Persze az olyan zsigeri rettegő, mint én, mindig kicsit túlhajtja a dolgot, a Sally is alaposan megpróbál mindegyik olvasásnál, de aztán nyugodtan csukom be: minden a legnagyobb rendben van.

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Emlékév

A hatalom és a muzsikus viszonya sokféle lehet: az utcai zenész nyitott gitártokja, a homlokra csapott vagy vonóba tűzött nagycímletű bankjegy éppúgy kifejezi ezt a viszonyt, mint a Mozartot és Salierit is udvari zeneszerzővé kinevező II. József telhetetlensége.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.

Talpunk alól a hő

Ritka, potenciálisan megújuló energiaforrás lapul az alattunk különösen vékony földkéreg mélyén. A közeljövőben a mostaninál is sokkal nagyobb mértékben támaszkodhatnánk a geotermikus energiára, habár akadnak megoldásra váró gondok is. De mostantól pénz is jut rá!

Oktatás helyett

Akár több ezer kamuórát is beírhattak a KRÉTA rendszerbe egy miskolci technikumban az elmúlt évek során, de a szakképzési centrum állítja, most már minden rendben van. Diákok és egy volt tanár szerint egyáltalán nincs így.