Száz híres/101. Daniel Keyes

KOmplett

„Nem vagyok biztos magamban, sem abban, amit mondok, és hogy miért beszélek így. Az a fura érzésem van, mintha egészen másképp beszélnék, ahogy azelőtt soha nem beszéltem… olyan dolgokat mondanék, amiket azelőtt soha nem mondtam.”

Keyes könyveit még a gimiben olvastuk, akkor mindenkinél volt egy, valamelyik, legtöbbünknél a Virágot Algernonnak. Nem is emlékszem már a regényekre, csak a beszélgetésekre róluk, mármint a tényre, hogy ültünk az aulában vagy a Balaton partján. Se egy megállapítás, se egy mondat be nem ugrik, kimosódott a fejemből minden. Az ötödik Sally akkor még nem került a kezembe, ijesztett a barna borító a homályos női fejekkel, az egyetlen éles és a többi elmosódó arc. Akkoriban még csak kamaszos „divatból” rettegtünk elménk megbomlásától.

false

 

Fotó: Marjai Judit

Hárman voltunk legjobb barátnők, a Boszorkányok, máig megvannak terjedelmes levelezéseink a témában, a jelek figyelése, a túlhajtott félelem. Mintha attól lennénk különlegesek és mások, hogy a tudatunkat féltjük, mintha ez kiemelne az úgynevezett „normálisak” közül, akikhez nem akartunk tartozni. Akik színtelenek, kispolgáriak, ásítóan unalmasak voltak. Oh, mi inkább borongtunk és a szemünket vastagon körülfeketézve beszéltünk különös dolgokat, nagyon vigyázva, hogy még a szavaink se legyenek hétköznapiak. Képesek voltunk hajnali ötkor kelni, hogy a suli előtt még beülhessünk egy lepukkant helyre a metróaluljáróban (reggel a munkások ott itták bűn rossz kávéjukat, délután nettó borkimérés volt), megosztani egymással elvont gondolatainkat.

Ugye, hogy Keyes zseniálisan passzol ezekhez a múltbéli lányokhoz? Aztán elmúlt ez a korszakunk is, akárcsak a barátságunk. A baljós borító már egy albérlet könyvespolcáról figyelt, ahol egy – az összeköltözésig ismeretlen – lánnyal laktam. „Ez a kedvenc könyvem – mondta –, ez én vagyok.” Nos, ő látszatra a legrendesebb lányok egyike volt, helyes kis arccal, kínosan pontos napi rituálékkal, rendezett (utólag már úgy gondolom, túlkomponált) élettel. A furcsaságok hónapokkal később tűntek fel: az ellopott dolgaim, az eltünedezése, a különös hangulatváltások.

Volt, hogy a régi pasija keresett meg, hogy valami nem stimmel a csajjal, ő konkrétan beleőrült ebbe, és hogy én nem félek-e. Nos, akkor már állandóan furcsa feszültséget éreztem a közelében, felfedeztem, hogy a mosolya sokszor ferde, hogy a keze (amit gyakran rejtett a háta mögé) csupa görcs. Megint máskor a szokásos bűbáj volt. Aztán egy nap eltűnt, felszívódott, sok pénzemmel és holmimmal egyetemben – szerencsére nem tudom, mi lett vele. Egy dolog viszont, Az ötödik Sally – mintegy örökül – rám maradt. És sok mindent megértettem belőle.

Azóta még vagy háromszor elolvastam a művet, mert szerintem igazi remekmű, minden esetleges túlírtságával együtt. (Nagyon kedvelem a Szalay Kriszta-féle színpadi változatot is.) Talán azért tud úgymond egészséges (vagy legalábbis afelé hajló) fejben is működni, mert a személyiség hasítottsága mindannyiunk kérdése. Néha magamnál is érzem, hogy átvált egy kar, és a másik én részem működik és irányít (persze nem patológiás értelemben), és érdekes figyelni, milyen lehet ez betegségként. Mindannyiunkban több személyiség lapul, és ezeket segít körbeírni Sally példája. Persze az olyan zsigeri rettegő, mint én, mindig kicsit túlhajtja a dolgot, a Sally is alaposan megpróbál mindegyik olvasásnál, de aztán nyugodtan csukom be: minden a legnagyobb rendben van.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.