A szerzőpárost eddig (főképp) drámaíróként ismerhettük, és bár most elméletileg egy regényt tartok a kezemben, valahogy nem igazán érzem a különbséget. Az írók beültetnek ugyanis a sajátos színházukba, és ott is maradok, míg hosszú-hosszú napok után – a mű 530 oldalas – le nem gördül a függöny. Ez a drámai regény ugyanis a szereplők monológjaiból épül fel, leírásokkal voltaképpen csak az előkerült levelekben, jegyzőkönyvekben, illetve Emmuska férjének, Montagu-nak elképesztő útirajzaiban találkozhatunk.
| ||
Sok egyéb vonásában is hasonlít ez a próza a páros drámáihoz. A könyv alapja – akárcsak a Győrei–Schlatovszky színműveknek – egy valóban létező személy a múltból, és egy valóban megtörtént esemény. Ám ami ezekből kibontakozik, illetve a figurákból megteremtődik, már ugyancsak elrugaszkodott a valóságtól. (A drámák közül ide idézném egyik kedvencemet, a Táncsics, a legszentebb Mihál címűt, melyen Táncsics bujdoklása az origó, ám minduntalan a kávéivás és a hős szakálla körül körözünk, mely szőrmű felbukkan egy színdarabban Mózes szakállaként, miáltal Táncsics felesége nem ismeri fel a burjánzó arcdísz nélkül előbukkanó urát.)
Emmuska alakját a világhírű Orczy Emma ihlette (azért használom ezt a szót, mert bajosan mondhatnánk, hogy valóban az igazi, élő alakot idézik meg), akinek a Vörös pimpernel című regénye világsikert aratott, a könyv cselekménye pedig a kiegyezés utáni magyar rögvalóságban játszódik, egészen a millenniumi kiállításig. Főképp egy Tisza menti faluban járunk, ahová egy rejtélyes londoni haláleset (Londonban él ugyanis a korábban onnan elmenekült dús keblű Emmuska) vezeti vissza a hősnőt és tipikusan angol férjét. Már odafelé betyártámadás áldozataivá válnak, melyben a legnagyobb veszteségük, hogy a férfi festőkészletéből a sárga színek elvesznek – így csak szürkén-fakón tudja lefesteni eztán az őt körülvevő világot.
A sok-sok részlet, elágazás, szövegburjánzás viszont igen ritkán öncélú, a regény szigorúan halad (és visz magával), minden mellékszálnak, megszólaló hősnek (akik magukat makacsul főhősöknek tartják, de hát saját sorsunknak mindannyian a protagonistái vagyunk) megvan a jól kijelölt szerepe. És szép lassan ki is bontakozik a történet, amiben aztán tényleg van minden, rejtély, üldözés, ármány, szerelem, féltékenység, kaland és kockázat. Ráadásul a császárt is sikerül megmenteni a gaz merénylettől.
(Az ’igen ritkán’ kitétel arra vonatkozik, hogy a szerzőket néha elragadja a hév, és nem tudnak gátat vetni a hömpölygő őrületnek, ami így néha kissé sokká válik – szerintem egy kis húzás feszesebbé tette volna a sztorit. Én mondjuk a kutyák monológjait is kiszedtem volna, meg egy-két erőltetettebb betoldást – de ezek tényleg nem vonnak le a könyv értékéből. És ha már apró fanyalgás: az alcímmel – Kackiás nemzeti vadregény – sem vagyok kibékülve, mert modoros és megtévesztő. A borító sem vonzana, ha nem ismerném már a szerzők eddigi munkáit. És mivel főleg alternatív színházi berkekben ismerik őket, a szélesebb közönség érdeklődését így nem biztos, hogy felkelti a könyv, holott az utóbbi évek egyik legérdekesebb munkája az Emmuska, szerintem.)
A regény legnagyobb erénye a humora, ami néha tényleg annyira beteg és fárasztó, hogy az könnyeket csal a szembe; néhol pedig ravaszdi, és nehezen adja magát, megint máskor vaskos és földhözragadt, pár oldallal arrébb pedig puha, légies, csak mosolyra ingerel, hogy aztán továbblapozva fura röhögés törjön elő belőlünk. Néha kegyesek a szerzők, és megelégednek azzal, hogy a töményen ömlő hülyeség a hosszú kifejtések miatt mosollyá oldódjon, és már-már realitásnak tűnjön. Pedig ilyen: egész egyszerűen nincs. Egyszerre nagyon okos humor ez, és paradox módon nagyon egyszerű is. Csak egy példa álljon itt, a nem sokkal később meggyilkolt cimbalomművész leveléből. (Nem tévedés, a könyvben is csupa nagybetűvel van szedve: „MÉLYEN SZERETETT ATYÁM! MINT AZT TALÁN ÉSZREVETTED, CSUPA NAGY BETŰVEL ÍROM EZT A LEVELET: TUDOM, NEHEZEDRE ESIK AZ OLVASÁS, NEMCSAK GYÖNGÜLŐ SZEMED MIATT, MELYEKBE RÁADÁSUL RÖGTÖN KÖNNY SZÖKIK, AMINT MEGLÁTOD A LEVELEM, DE HOZZÁ MŰVELETLENSÉGED OKÁN IS. SOSEM FOGTÁL KÖNYVET A KEZEDBE, A TE TANÍTÓMESTERED AZ ÉLET VOLT, AMELYNEK TANÍTÓMESTERE VISZONT A TÖRTÉNELEM, DE NEM NYÚJTOM HOSSZÚRA, HISZEN, MINT AZT MÁR ÍRTAM, TUDOM, HOGY NEHEZEDRE ESIK AZ OLVASÁS. JAVASLOM, EZT A FENTI RÉSZT UGORD IS ÁT, ÉS INNEN KEZD A LEVELET. EGYSZÓVAL AZÉRT ÍROK ILYEN NAGY BETŰKKEL, HOGY KÖNNYŰSZERREL MEGBIRKÓZZ A LEVÉLLEL…”
És így tovább… Levelekben igen gazdag a mű, és ezek mindegyike valóban szórakoztató olvasmány, főképp Vámbéry professzor terjedelmes irománya, melyben Ulrich von Südtirolt említve eljutunk a magyar vérfarkashoz is. (A faluban Prémes Rémnek hívják a vérfagylaló bestiát, aki hosszú ideje rettegésben tartja a környéket.) Kedvenc figurám Nelli, a magyar vidéken leragadt egykori angolkisasszony, aki azt képzeli, jobban beszél már magyarul, mint az anyanyelvén, amiből rendkívül szürreális párbeszédek kerekednek. Van persze vég is és tanulság is, ahogyan azt kell. És hiába a majd hatszáz oldal, sajnáltam, hogy vége. Most min fogok nevetni elalvás előtt?! De legalább rémálmokat már nem fog okozni, mint gyerekkoromban, hogy mit is jelenthet a pimpernel…
