Karafiáth Orsolya

A szorongásos állapotokat kezdem már megszokni, az évek alatt pontosan kifigyeltem, hogyan működnek. Nálam valahogy nem a fejemben kezdődik, a testemben jelez valami, aztán ha hirtelen nem vágom el a folyamatot, kiteljesedik. De néha egy-egy váratlan roham lesből támad.

Vajon A két Lottit, netán a Három ember a hóbant, esetleg az Emil és a detektíveket hajigálták a nácik takaros halmokba, hogy elégessék őket mint a német szellemiséggel ellentétes alkotásokat? Korántsem. Kästner Fabian – Egy moralista regénye című remekművének jutott ez a sors.

Már másfél hete írok mint a megszállott, és ez alatt a másfél hét alatt többet haladtam, mint október óta – amikor legutóbb tudtam elvonulni alkotni – bármikor. És itt, a csendben, valahogy meg is nyugodtam, letisztultabbak lettek a gondolataim. Élek a gyanúperrel, hogy egy-egy ilyen elvonulás nem csak a regényírók lelkére van jó hatással.

Csak azért nem ciki bevallani, hogy először pusztán Salinger miatt olvastam el A nagy Gatsbyt, mert azt vettem észre, hogy elég sokan vagyunk így ezzel. Azt is bevallom, első, szinte felületes olvasásra nem is értettem, mitől remekmű ez, az író többi könyvében kerestem a választ. De vissza kellett térjek A nagy Gatsbyhez, újra és újra.

A kerti pagodában ülök egész nap, körülöttem hatalmas örökzöldek, ha felnézek, közöttük a vízre látok. A tóba nyúló földnyelvre nem ajánlatos éjjel kisétálni, mert akkor jönnek inni és dagonyázni a vaddisznók. A fák között szarvasborjak sasszéznak, egy macska besétál mellém, majd még egy, a kutyák elzavarják. Van itt minden, mint az édenkertben. Mínusz internet.

Gnóm volt, borzasztó, idegesítő. Elbűvölő volt, a fényképezőgép szerelmes volt belé, és ő maga is mindenkit „elcsábított”, aki a közelébe került. Fontos volt számomra, hogy éppen a 26. héten, az év – és a projekt – közepén írjak arról a szerzőről, akit a leginkább rokon léleknek érzek.

Pár napja még vidám leveleket dobtam szét, hogy milyen csodás az élet. Reggelik és vacsorák az erkélyen, esti séták, ilyesmik, valóban mintha a meleg kissé enyhítette volna az alaprosszat. Aztán jött, ami szokott. De lehet, hogy csak elmúlt a mániás szakasz…

Fotográfusként ismerjük, én is így ismertem meg. Aztán egyszer, még 2010-ben felkértek, nyissam meg egy kiállítását Keszthelyen, és az esemény után kaptam tőle egy könyvet, a Természetem címűt. Ez áll a belső címlap alján, zárójelben: „Ha el tudod olvasni, megérdemled…” Elolvastam, többször is. És szerintem többen megérdemelnénk.

Minden oda-vissza hat, ezt nem győzöm figyelni és értékelni. Legutóbb Szilas Ritával működtem együtt. Illetve először benne kezdtek el működni kortárs írónők szövegei, amiből először táskák, majd visszafelé szövegek születtek…

Az Elfújta a szél az abszolút kedvencem, és pont.

Ma volt az idei ArtBasel VIP-nyitónapja. (Illetve még annak is az első napja, mert idén két zárt nyitónapot is szerveztek.) Nem lehet elég korán érkezni – mi három körül estünk be, ilyenkor már rengeteg műtárgyat eladtak. Ez a két nap ugyanis erről szól.

Beteg volt, alkoholista, kábítószeres, a saját testvérébe volt szerelmes. Ha nem tudnám, ki ő, a róla készült portrékat nézve megijednék. Igaz, a versei sem a megnyugtató, léleksimogató fajtából valók. Hatalmas, esszenciális költészet az övé. Mióta megragadott, nemhogy nem enged el: belém kúszott, átitatott, a véremmé vált.