Mindenkinek megvannak a szorongáskezelő taktikái, amik többé-kevésbé jól működnek a mindennapokban. Nálam belső nyugtalansággal, feszültséggel kezdődik a dolog, aztán gyakran, még mielőtt tudatosulna, hogy megint szorongok, heves bőrreakciók jönnek ki rajtam. Tegnap este csináltunk fotókat is róla, de aztán meggondoltam magam, mégsem teszem ki őket, annyira borzalmasak.
Elkezdek remegni és nyilván vakarózni is; társaságban még szörnyűbb a helyzet, mert ugye egy vakarózó nő nem valami szexi, valahogy a bájos képbe ez nem fér bele, ezért türtőztetnem kell magamat, ami még inkább indukálja a folyamatot, ilyenkor kezdek el izegni-mozogni és leszek kontrollálatlan, míg végül fel kell pattanjak, el kell menjek, egyedül kell maradnom, hogy lehiggadjak. Azt már kifigyeltem, hogy az utóbbi három évben amúgy sem vagyok valami nagyon társas lény, egy-egy alkalom bőven elég nekem a többiekből – de a magányra való erős hajlamomról egy másik posztban írok, elég bonyolult. Mert az azért nem teljesen normális, hogy azokkal sem bírok lenni, akiket amúgy szeretek vagy kedvelek…
De vissza a szorongáshoz – úgyis mindig ahhoz térek vissza. Legtöbbször a kezdeti fázisban elég egy citromfűtea vagy egy Valeriana, vagy egy nagyobb séta egyedül, és elillan az egész. De néha tényleg úgy, mint a villám, lecsap rám a tömény pokol. Két hétig ugye mindentől védett voltam, és én nagyon élveztem ezt. Jó hatással volt rám a nyugalom, és főképp a munka – mert egyébként akkor tudok legjobban elvonatkoztatni, ha dolgozom. Egy-egy nap után megelégedve, higgadtan feküdtem le aludni. Mindig olvasok elalvás előtt, hogy így zárjam le a napot, és készüljek az éjszakára. És gyakran ilyenkor jön. Olyan hevesen kezd el dobogni a szívem, hogy az már tényleg az őrület, kiver a víz, és nem tudok gondolkodni egyáltalán. Mintha valami húzná és feszítené a testemet, összezavarná az érzékelésem, régi képek ugranak be, látom a halottakat, sorjázódnak előttem a bűneim, az egészen aprók is óriásivá növekedve.
Általában elég jók a megérzéseim, sokszor leszek vibráló egy-egy szituációban vagy bizonyos emberek társaságában. Nem tudom kezelni ezeket a helyzeteket, mert elnyomom az ösztöneimet, félve attól, hogy rosszul ítélek esetleg vagy feleslegesen megbántok valakit, amitől tényleg félek, mert engem magamat is sokszor bántottak már meg igaztalanul és feleslegesen. De azért az esetek nyolcvan százalékában a zsigereimben van az igazság – ezt látom be utólag. És akkor ez a nyomasztás visszatér, bánom, hogy nem hallgattam magamra és hagytam magam becsapni, kijátszani, vagy egyszerűen csak eltűrtem, hogyan bánnak velem, vagy még egyszerűbben szimplán rosszul éreztem magam, és nem léptem ki a körforgásból.
És ne higgyük, hogy az, ha úgymond szimplán csak szarul érezzük magunkat, nem üt vissza – de igen, visszaüt, fokozza a feszültséget, előidézi, hogy a belső komfortérzetünk megbomoljon. De ugye nem kerülhetjük ki a nyílt vagy burkolt konfrontációkat, sokszor vagyunk belekényszerítve ezekbe az állapotokba. És ezek törnek ki a testi tünetekkel is járó lelki viharokban. Nem egy nagy felfedezés, mégis örülök, hogy bevillant ez nekem. Most már csak az kell, hogy kitaláljam a receptet arra nézvést, hogyan egyeztethető össze az ösztönösség a mindennapi gyakorlattal. Ha ez megvan, akkor már csak a múltfeldolgozással, régi traumák semlegesítésével kell bajlódnom…
