Fotó: Kiss Barna
Talán különös, hogy olyan szerzőt ajánlok, aki szabályos értelemben nem is az, de hát Baricz Katira tényleg semmi szabály nem vonatkozik, miért éppen ehhez illeszteném? Ráadásul fogalmam sincs, hol lehet ezt a munkát beszerezni, a szerző saját kiadása, és csak azért írom le az e-mail címét, mert ő beleírta a könyvbe (), hátha így. Ezt írja magáról: „Baricz Kati vagyok, fotográfus, és szabad. 1967 óta városlakó. ’48-ban születtem vidéken, a Balaton déli partján. ’91-ben édesanyám, 2001-ben édesapám hagyott itt örökre. Ránk maradt a szülői ház és a kert üresen. Öt éven át ingáztam város és vidék között, hogy kipróbálhassam, mennyit bírok, és hogy megtapasztaljam azt, milyen is a természetem.” A könyvéről semmit nem tudtam (a sorsáról sem), mikor készültem a megnyitóra. (A szövegből részletek a poszt alatt, elkülönítve.) De valahogy a szép nőkről, érdekes beállításokról a múlt menthetősége, és előtte pár hónappal meghalt apám jutott az eszembe. És kiderült: Kati is apja emlékét járja körül képekben és szövegekben, ugyanaz foglalkoztatja, mint engem. Csak míg ő árad, tombol, én magamba fordulok, nem engedem nyílni, terebélyesedni az emlékeket, hogy míg nálam befelé nőnek a gyökerek és belülről fojtanak meg: ő megengedi nekik a szabad életet. (A megnyitón is vibrált, ugrált egy trambulinon, hulahopp-karikázott, a tükörre rúzzsal írt – ez egy műalkotás része volt –, elemien elemében volt. Én úgy néztem ki mellette, mint saját magam negatívja.)
Aznap, a megnyitó után egyedül maradtam, és már a parton elkezdtem olvasni a könyvét. Versek, napló? Passz. Valami, ami újragondolásra, újraolvasásra csábít.
„Baricz Kati az utolsó mohikánnők egyike a hagyományos fotográfia egyre kisebbre zsugorodó rezervátumában – írja róla Kincses Károly. – Képei semmi másról nem szólnak évtizedek óta, csak arról, megérintette-e lelkét valamilyen módon az, amit fényképez, s ha igen, miként.” Írni is csak arról ír, ami megmozgatja, és teszi ezt teljesen szabálytalanul. Ez áll a könyv elején: „Írásom szellemi szabadságom terméke, saját tapasztalás, mely nem mindenhol követi a magyar helyesírás szabályait.” De egyéb normákat sem: például egy ötsoros felett áll az, hogy szonett, majd beékelve egy levél, egy rajz, egy szaggatott visszaemlékezés. Néha burjánzik a szöveg, mint a kert maga, néha szikár lesz, erős kérdéseket szegez magának, nekünk. Nagybetű, kisbetű, eltűnik a központozás, egy oldalon csak egy nehéz kijelentés áll.
1. melléklet
Részlet a kiállításmegnyitómból
Gondoljunk az emlékezésre. Ki hogyan emlékezik? Én gyakran csak ülök otthon vagy fekszem az ágyban – inkább ez utóbbi, és gyűjtögetek. Képeket a múltból. Mert igen sokszor nem egy folyamat, nem egy áradás marad meg a fejben, hanem egy pillanatfelvétel. Egy-egy kép, kimerevítve. Ahogy állok tizenkét évesen Berlinben, nyakamban egy hatalmas majommal, amiért két napig kellett könyörögnöm a nagyszüleimnek. Vagy egy hajókirándulás Csehországban – akkor még Csehszlovákia, és én ott az a ferdén mosolygó kislány vagyok hatalmas kalapban. Persze lehet, hogy azért jutnak mindig ezek az eszembe, mert a képzeletbéli képnek megvan a valós párja is, még fekete-fehérben, töredezett széllel, a nagyi gyűjteményéből. Ha nem kapták volna el ezeket a pillanatokat, akkor talán én sem gondolhatnék rájuk – maximum álmomban jöhetnének vissza, ha egyáltalán. Szeretem a régi képeket, kár, hogy olyan kevés van nekem belőlük. A családomban nem volt divat fotózni, amúgy is fura család volt ez, mindig a mának éltünk, megúszni az egyik percet, ép bőrrel átkerülni a másikba, vigyázva, hogy a rossznak nyoma se maradjon, a jó meg úgyis olyan tünékeny. Nyáron, apám halála után sokat kellett keresgélni, míg találtunk róla pár felvételt. A fiatal korából két igazolványkép (szeretem ezt a szót: igazolványkép, mintha egy képmás, egy arc igazolná a létezésünket), és anyánál pár elkapott mosoly egy építőtáborból. „El is felejtettem, milyen szép fiam volt” – nézte őket nagypapa. És ebben a mondatban benne volt minden. A felejtés működése. Mert az arc változik, és mi hozzászokunk a változáshoz, az aktuális törli azt, ami szép lassan múlik el. Amikor harminc lettem, elkezdtem mindennap lefotózni magam a kis digitális gépemmel. Mindennap ugyanúgy, csak egy arcot, és semmi mást. El akartam kapni az idő munkáját, hogy pontosan tudjam, melyik ráncot mikor hagyja rajtam, mikor kezd el lazulni a bőröm, hogyan változik meg az arckifejezésem. Aztán megnéztem véletlenül a Megváltó szex című filmet, és szomorúan láttam, hogy egy rendezőnek is eszébe jutott ez: szerepelt a filmben egy vénséges vénasszony, aki szintén ezt csinálta: fiatal korában kezdte, és kilencven felett volt már, mikor meghalt, és az utolsó kép elkészült. Rémületes volt látni a fotóhalmazt, és azt, hogy apránként ugyanúgy nem tűnik fel semmi. És azt, hogy akiben ott volt a szépség, abban ott is maradt: nem a ráncok, nem az ereszkedett bőr szedi szét, bontja meg a látványt, hanem az, ami belülről sugárzik. Ezért tetszik a mondás: harminc év felett már mindent elárul rólunk az arcunk. És igenis mi tehetünk a tekintetünkről. Hogy az mennyire mély, mennyire nevetős vagy mennyire fájdalmas. Kedvenc hobbim az arcok tanulmányozása. Merem állítani, hogy ki tudom következtetni egy-egy arcból, milyen személyiség tartozik hozzá. Látom, hogy ki felületes, ki gyötri halálra magát, kiben van ott a képesség a boldogságra, és ki tudja kibontakoztatni azt. Az egyik legszebb nőt nemrég láttam egy bálban. Idős volt már, talán ötven felett is, rajta egy elképesztő ruhaköltemény, dohányzott, mint a gyárkémény, és az arcában nem volt semmilyen szabályos. Mégsem tudtam levenni róla a szemem, amikor csak tehettem, bámultam. Elvarázsolt. A szabadság légköre vette körül. Táncolt, nevetett, hasonszőrű barátjába karolt (az egyetlen férfiba, aki nem tartotta a dress code-ot). Rájöttem, hogy azok az emberek vonzanak, akik nem ismerik el a kódokat. Akiket úgymond félrekódoltak. Akik nem törődnek azzal, hogyan kell kinézni, hogy mit mondanak róluk. Akik csak abban következetesek, hogy felvállalják magukat, a saját szabályaikat. Ilyennek gondolom Baricz Katalint is. Ő mondja magáról: „Anyám szerette volna, hogy tanár vagy orvos legyek, én pedig elhatároztam titokban, hogy fotográfus leszek… és BARICZ KATI lettem. A csodamasinámmal sokfélét megörökítettem saját örömömre, főként embereket. Na nem mindegyiket, csak aki tetszett nekem. Ez az én SZÜRt-REALIZMUSOM. Közel ötven éve rögzítem szubjektív világomat.” De ugyanez a szabadság mutatkozik meg magáról írt életrajzában is. „Küzdelmes és élményekben gazdag élet az enyém. Szabadság az életelemem. Nyugtalan természetem miatt állandóan úton vagyok. Csak úgy magamnak fényképezem a jelent: a találtat és a kreáltat, ösztönömre hallgatva. Óvatos vagyok minden újjal, ismeretlennel, legyen az akár technika, akár egy ember. Valójában röghöz kötöttnek mondhatom magamat. Szüleim elvesztése óta más értékrenddel mérek, mint azelőtt. Visszatértem a természetbe, melyet nem győzök csodálni, gondját viselni, nem uralni, hanem elfogadni az univerzum erőit, keresni benne a testem, lelkem harmóniáját.” (…)
2. melléklet
Három különböző szöveg Baricz Kati könyvéből
Másnap
…mézédes illatok lengnek körül, ráfeszítenek a málladozó öreg ház falára, élvezem rabságát. Vonat dübörög a rézsűn, valakik most kezdtek dolgozni, valakik rég alszanak… épül az út a jövőnek. Lefekvés előtt megteszem a szokásos sétámat a kertben, csúsztatva lépek a langymeleg párás fűszálak sötétjében, nehogy a sünikre tapossak. Csillagok vezetnek az akácfák sziluettjére, bennük állatok képe. A Nagymedve előtt egy másik szája tátva nyugatra ásít, ordít, csodálkozik, nevet? ki tudja? minden szögből más. Szeretném, ha mancsa ideérne, és megsimítaná fejemet, és gyermek lehetnék újra.
Hármas egység
Ma megkérdeztem magamtól
Mit látsz ha behunyod a szemed?
És mit látsz ha nyitva?
És mit szeretnél?
Válaszom mindháromra: Apám kertjét
Egy levélből
Drága Zsuzsa! Emlékszel? Nem vetted észre, hogy lefényképeztelek, és miután megjelent a sajtóban, felismerve önmagadat, rám találtál… Nem én, az élet írja a képeket.
