Nyolcadikos általános iskolás voltam, mikor először olvastam a könyvet, még a régi Kriterion kiadást, három kötetben. A barátnőm, Gabi is ugyanakkor kezdte el, kettőnket egyszerre nyűgözött le a nagyregény, amit az írónő tíz éven át írt, és voltaképpen tényleg a véletlenen múlt, hogy egyáltalán megjelent, és sikerkönyv lett belőle.
Nálunk is szinte azonmód kiadták, Kosáryné Réz Lola fordításában, ami ma már kissé viccesnek tűnik (kedvenc kifejezése a „szó szoros értelmében”, amit használ akkor is ha kell, ha nem…), nekem meg is van ezen első kiadások egyike, egy Singer és Wolfner kötet, nagy kék, egyben az egész, mindig az ágyam mellett áll, akármikor elővehessem. Németül is két példányban beszereztem, de nem tudtam végigolvasni egyiket sem, mert igencsak nehéz a nyelvezete – legalábbis számomra.
Akik a film és a kultusz miatt azt hiszik, hogy egy giccses/romantikus műről van szó, nagyot tévednek. Ezt persze egy kis írással nem lehet bizonyítani, bele kell kezdeni, és aztán már világos lesz az egész. A könyvben is fontos persze a szerelmi szál, de például a Rhett Butlerhez (számomra az eszményi férfi) fűződő viszony is sokkal árnyaltabb, az események érthetőbbek, és pompásan elénk rajzolják Scarlett O’Harának, ennek az erős nőnek a portréját. Rengeteg mindent tanultam tőle, sok közöttünk a hasonló vonás. Utólag persze már nehéz lenne megmondani, hogy a könyv hatott rám ilyen erősen, vagy alaptermészetem része mindez. Tetszik, ahogy a női alkoholizmus, a félelmek, parák megjelennek itt, remek korrajzot kapunk a polgárháborús Délről (és az egész déli életformáról), plasztikusan kirajzolódik előttünk a küzdés természete…
Ha rossz a kedvem, Elfújta a szelet olvasok. Ha reménytelennek érzem a helyzetem, Elfújta a szelet olvasok. Ha csak ki akarok kapcsolni, Elfújta a szelet olvasok. (A filmet is láttam több mint 74-szer, van Elfújta a szeles paravánom, öngyújtóm, pólóm, táskám, nyakkendőm…) Vég nélkül tudnék idézeteket idecitálni, szép leírásokat, frappáns párbeszédeket. (Egyébként pár éve megjelent a szerző egyik ifjúkori zsengéje is, határozottan a végakarata ellenére, amit még fiatal lányként írt a szerelmének.)
Fotó: Sharon Hudgins
Már amikor elkezdtem a blogot, azon járt az agyam, vajon milyen fotót teszek majd ehhez a bejegyzéshez. Nem akartam a filmből kiindulni, mert a főhősnőt úgysem tudnám jól megjeleníteni, éppen a film miatt. Mindannyiunkban a csodálatos és utánozhatatlan Vivien Leigh él, mosolyog, beszél, nevet és sír. Először azt a jelenetet szerettem volna megcsinálni, amikor Scarlett a függönyből elkészíti legendás ruháját. Majd azt, amikor a letarolt vidéken megesküszik, hogy soha többé nem fog éhezni, ha átjut a nehézségeken. Aztán az első kép egyszerűen szembejött velem Lipcsében, a Spinnereiban. (Maga a hely egy művésztelep, az egykori pamutgyárból alakították ki, atelier-ek és kiállítások vannak most benne, saját horrormozi, ilyesmik.)
A zászló eurókból a regényre vonatkoztatva sokrétű jelképiséggel bomlott ki előttem. Egyrészt azt mutatja meg, ami nekem a legfőbb üzenet a regényből: hogy a zászlónak mindig magasan kell lobognia, és hogy igaza van abban Scarlettnek, hogy valamiféle anyagi biztonság (vagy legalább annak a látszata) nélkül sokra nem juthatunk. És azt is mutatja, hogy ha az megvan, akkor még mindig nem tartunk sehol – az csak egy alap, a többin még mindig dolgoznunk kell. Az egyik önismereti csoportos alkalmon egy padlást kellett imaginálnunk, és aztán megformáznunk agyagból a képet, ami elénk tárul. (Bizonyos magyarázatok szerint, amit ilyenkor a padláson találunk, az az, ami a legjobban foglalkoztat minket, de elzárjuk magunk elől.) Nos, az én fejemben a padláson csupa aranytallér volt, amit két kézzel, kétségbeesetten próbáltam a kötényembe halmozni. Közben végig jött egy hang, ami azt morogta, hogy siessek, menjek, és hogy ugye tudom, hogy mindet nem vihetem el…
Fotó: Izsák Sipos Szilárd
És én siettem és mentem, és a szobor, amit ábrázoltam, azt a pillanatot fogta meg, mikor nagyon boldogan öntöm a társam elé a begyűjtött vagyont. A pszichológus szerint (és én elfogadtam a magyarázatot) ezzel az jött elő számomra, hogy nem a pénz az, amire igazán vágyom (bár nem utasítanám el, az biztos), hanem az érzés, hogy amim van, megoszthassam azzal, aki fontos nekem. És ez az érzés közelít Scarlett érzéseihez: nála is nyilvánvaló lett, hogy nem ment sokra a vagyonával, nem az boldogította volna.
A másik képet most készítettük, pár napja, tömjénfüstben, a kápolna előtt. Először arra gondoltam, mégis legyen meg egy jelenet, a Frank halála utáni bűntudat és gyötrődés pillanata, de aztán ezt elvetettem. Inkább azt szeretném ezzel a sötét, nyomasztó fotóval kifejezni, amit naponta átélek éjszaka, és ami Scarlettet is gyötörte: a lidérces álmok világát, amikor belemerülök (belemerülünk) a ködbe, és nem segít se ima, se nyugtató; lenyom és pusztít az, amiben élünk. (Ezért is örülök, hogy a regényben nincsen happy end, mert Rhett szerelme – senki szerelme – nem segít, nem oszlatja el a múltban begyűjtött fájdalmakat, az átélt iszonyatot és szenvedést. Egyedül az időben reménykedhetünk, ha már valamiben…)
