Legalább hatszor-hétszer elolvastam már, bizonyos részeket tudok fejből idézni, és még mindig nem tudom, mi ennek a lenyűgöző, rövid és egyszerű regénynek a titka, de az már a második olvasásra világos lett, hogy a könyv nem csak Fitzgerald többi művének tükrében a legjobb.
Fotó: Izsák Sipos Szilárd
Fitzgerald A nagy Gatsbyt 1925-ben írta, és azóta a könyv igen nagy utat bejárt, nemzedékek kedvelt olvasmánya lett, temérdek filmváltozat készült belőle. Én egyikért sem rajongok (pedig hármat minimum láttam…), mert szerintem a könyv legnagyobb erénye nem is a cselekmény (pedig az is elsőrangú), hanem a nyelvezet, a meglepő képek felsorakoztatása, a jellemek ábrázolásában megmutatkozó írói lelemény, amit egy film, legyen az akár remekmű is, nem tud visszaadni. Hogyan tudna például egy ilyen megjegyzés, hogy „hangja mindig frissen és hűvösen érkezett a telefonban, mintha egy golfütővel kiszakított pázsitdarab repült volna be az irodám ajtaján”, vásznon életre kelni, pontosan így? Elénk tudja-e varázsolni egy ügyes dramaturg és egy nagy horderejű színésznő is akár a jellemképet, ami az alábbi leírásban megjelenik, amikor Jordan Bakert, akibe az elbeszélő félig-meddig szerelmes is volt, így jellemzi: „Javíthatatlanul tisztességtelen volt. Elviselhetetlennek tartotta, hogy hátrányos helyzetbe kerüljön, és bizonyára már nagyon korán hozzászokott kisebb-nagyobb csalásokhoz, hogy megőrizhesse hűvös és fölényes mosolyát, amellyel a világot nézte. Ezért tudta kisportolt fizikuma és gondtalan élete minden igényét kielégíteni. Engem ez nem bántott. Egy nő tisztességtelenségét végre is ostobaság tragikusan venni. Ha rájövök, egy ideig bánt, aztán elfelejtem.”
A regény számomra egyik legkedvesebb epizódja (sőt, megkockáztatom, az a könyv egyik csúcsjelenete), mikor Gatsby, a Daisyvel való – öt év utáni első – találkozáson teljesen megzavarodva, szembesülve álmainak képtelenségével, elmegyengeként viselkedik. Kérkedve vezeti a nőt végig a házon, és végül odáig vetemedik, hogy – jobb híján – a ruháit kezdi el mutogatni a nőnek és a szomszédjának, Nicknek (a regény narrátorának): „– Angliában van egy emberem, ő vásárol számomra mindenféle ruhaneműt. Az őszi és a tavaszi idény kezdetén elküldi, amit kiválaszt.” Kivett a szekrényből egy nagy halom inget; egyenként dobálta le az előttünk lévő asztalra, finom lenvászon, vastag selyem- és puha flanelingeket, amelyek estükben szétnyíltak, tarka összevisszaságban. Csodálkozva néztük, és ő csak hozta tovább. Az inghalmaz mind magasabbra nőtt az asztalon: csíkos, tarka mintás és kockás ingek. Volt köztük korallpiros, almazöld, levendulakék, halvány narancsszínű, mind sötétkék monogrammal. Daisy hirtelen mozdulattal befúrta a fejét az ingek közé, és hisztérikusan sírva fakadt: – Olyan csodásan szép ingek – mondta zokogva, és hangja elfojtottan hangzott az inghalmazból. – Muszáj sírnom, mert még sohasem láttam ilyen – ilyen szép ingeket.”
Fotó: Izsák Sipos Szilárd
A nagy Gatsby számomra azért is különösen fontos könyv, mert mélységes hasonlóságot érzek magam és őközötte. Én is egy szerelem miatt kezdtem el annak idején arra hajtani, hogy valami legyen már belőlem, valahogy vegyen már észre az illető, nem számít, mennyit kell várnom, nem számít, mennyi energiát és erőt kell a dologba tenni. Csak én közben meguntam a dolgot, megtört a lendület, és már nem az hajtott, hogy a szerelmemnek odacsapjak és/vagy imponáljak, mert – és éppen közben olvastam először a könyvet – tudtam a végét, hogy nem lesz az már úgysem olyan, mint amilyennek megálmodtam, az így megszerzett férfi már nem lesz elég jó, mert ahogy a könyvben is áll: ekkora álmot már lehetetlen kitölteni…
(Nem tudom, az író életéről született-e eddig film, vagy készült-e róla regény, mindenesetre nem hétköznapi figuráról van szó, érdemes utánamenni, micsoda kanyarokat vett a sorsa, hogyan jutott detektívtörténetek írásától Az éj szelíd trónján című művéig, hogyan roppantotta össze a küzdelem saját lelki démonaival, alkoholizmusával, és felesége elmebetegségével, hogyan lett abból, aki képes volt megírni A nagy Gatsbyt, szenzációhajhász, megélhetési novellista. Érdekes karakter Zelda, a felesége is, felületesen nézve van hasonlóság közte és Daisy között, többek között az, hogy ő is anyagi indokok miatt bontotta fel először Fitzgeralddal a jegyességét, de állítólag bizonyított tény, hogy Daisyt mégsem róla, hanem első szerelméről, Ginevra Kingről mintázta.)
