ArtBasel, 2012

KOmplett

Ma volt az idei ArtBasel VIP-nyitónapja. (Illetve még annak is az első napja, mert idén két zárt nyitónapot is szerveztek.) Nem lehet elég korán érkezni – mi három körül estünk be, ilyenkor már rengeteg műtárgyat eladtak. Ez a két nap ugyanis erről szól.

Nem úgy az én blogposztom, ugyanis a műgyűjtéshez semmi közöm. Évek óta járok mégis megnézni a legelső napon a világ egyik legjelentősebb művészeti vásárát, és remekül szórakozom.

Egyfelől érdekes nézni az aktuális trendeket, bár azt még nem sikerült megfejtenem, mitől emelkedik az egekbe egy-egy művész munkáinak az ára. Az évek során viszont már sikerült pár nagyobb galéria helyét megjegyeznem – vannak ugyanis állandó kiállítói is az ArtBaselnek, és nagyjából már tudom, hogy egy-egy neves kiállítót hol találok, ha bizonyos alkotók munkái érdekelnek, azt merre keressem. (Magyar kiállító tavaly volt először, a vezetőjével készült interjúm itt olvasható)

Sosem felejtem el, milyen volt először kijönni. Semmit nem tudtam az egészről, fogalmam sem volt ennek a legelső napnak a jelentőségéről. Valami jelentéktelen kis ruhácska volt rajtam, a városban elment, gondoltam, ide is jó lesz. Hát, mit mondjak, elég rosszul éreztem magam. Mindenki szuperül nézett ki (mínusz én), vagy elképesztően elegánsak, vagy kreatívan káoszosak voltak a figurák, vagy a kettőnek működött valamiféle meglepő keveréke. Iszonyú zavarban voltam, ahogy teljes nullaságomban kellett beszélgetnem ezzel-azzal, akiről kiderült, hogy egy iszonyúan híres múzeum igazgatója, vagy éppen egy műgyűjtő mágnás, akinek én a hírét sem hallottam soha.„Rá se ránts – mondta vigasztalásul, akivel érkeztem –, ha velem vagy, azt hiszik, hogy bizonyosan valami rémesen gazdag örökösnő lehetsz, aki magasan tesz az elvárásokra.” Ez tetszett, fel is vetettem a fejem, és egész délután úgy vonultam, mintha egy álruhás hercegkisasszony lennék.

 


Ám a továbbiakban nem bíztam a véletlenre a dolgot, eztán minden évben gondosan megkomponáltam az outfitemet, ami néha olyan jól sikerült, hogy végül már alig tudtam a képekre koncentrálni, mert mindenki engem akart fotózgatni – később rátaláltam magamra a divatblogokon is. Tavaly például egy régi Krizia-ruhát viseltem, egy telefon alakú táskával.

 

Idén már olyannyira sikerült a hangsúlyt a ruhákra helyeznem, hogy a művészetre egyáltalán nem maradt energiám. Szilárd (egy barátom) már hetekkel ezelőtt elkezdte javítani nekem azt a Balenciaga-szoknyát, ami az alapot képezte volna. Ám végül kénytelenek voltunk ruhává alakítani, az eredeti viselője vagy kétméteres hölgy lehetett, mert hiába volt tizenkét centiméteres a cipőm, képtelenség volt viselnem. Így viszont – kiegészítve egy art deco fejdísszel – valóságos (ám viselhetetlen) csodát kreáltunk, amit az ágyon kellett rám rakni, és összedrótozni a hátát, majd úgy pakoltunk be a taxiba, mint egy különösen törékeny bútordarabot, lapjával. De megértem azt, hogy odajött hozzám egy nő, aki divattervezőnek nézett, és meg akart rendelni tőlem egy darabot, és megértem azt is, hogy nem tudtam úgy megmozdulni, hogy egyszerűen mindenkinek félre ne kelljen állnia az utamból…

Holnap is kimegyek, hogy magamon kívül mást is lássak végre… Meg amúgy is meg kell nézni a VOLTA-t is (ott van magyar kiállító, már évek óta a Deák Erika Galéria, csütörtökön lesz az ő részvételükkel egy beszélgetés is a magyar művészetről). És ha egy kicsit elterelődik magamról a figyelmem, megtekintem a Kunstmuseumban a Renoir- és a Beyelerben a Jeff Koons-kiállítást is…

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.