Nem úgy az én blogposztom, ugyanis a műgyűjtéshez semmi közöm. Évek óta járok mégis megnézni a legelső napon a világ egyik legjelentősebb művészeti vásárát, és remekül szórakozom.
Egyfelől érdekes nézni az aktuális trendeket, bár azt még nem sikerült megfejtenem, mitől emelkedik az egekbe egy-egy művész munkáinak az ára. Az évek során viszont már sikerült pár nagyobb galéria helyét megjegyeznem – vannak ugyanis állandó kiállítói is az ArtBaselnek, és nagyjából már tudom, hogy egy-egy neves kiállítót hol találok, ha bizonyos alkotók munkái érdekelnek, azt merre keressem. (Magyar kiállító tavaly volt először, a vezetőjével készült interjúm itt olvasható)
Sosem felejtem el, milyen volt először kijönni. Semmit nem tudtam az egészről, fogalmam sem volt ennek a legelső napnak a jelentőségéről. Valami jelentéktelen kis ruhácska volt rajtam, a városban elment, gondoltam, ide is jó lesz. Hát, mit mondjak, elég rosszul éreztem magam. Mindenki szuperül nézett ki (mínusz én), vagy elképesztően elegánsak, vagy kreatívan káoszosak voltak a figurák, vagy a kettőnek működött valamiféle meglepő keveréke. Iszonyú zavarban voltam, ahogy teljes nullaságomban kellett beszélgetnem ezzel-azzal, akiről kiderült, hogy egy iszonyúan híres múzeum igazgatója, vagy éppen egy műgyűjtő mágnás, akinek én a hírét sem hallottam soha.„Rá se ránts – mondta vigasztalásul, akivel érkeztem –, ha velem vagy, azt hiszik, hogy bizonyosan valami rémesen gazdag örökösnő lehetsz, aki magasan tesz az elvárásokra.” Ez tetszett, fel is vetettem a fejem, és egész délután úgy vonultam, mintha egy álruhás hercegkisasszony lennék.
Ám a továbbiakban nem bíztam a véletlenre a dolgot, eztán minden évben gondosan megkomponáltam az outfitemet, ami néha olyan jól sikerült, hogy végül már alig tudtam a képekre koncentrálni, mert mindenki engem akart fotózgatni – később rátaláltam magamra a divatblogokon is. Tavaly például egy régi Krizia-ruhát viseltem, egy telefon alakú táskával.
Idén már olyannyira sikerült a hangsúlyt a ruhákra helyeznem, hogy a művészetre egyáltalán nem maradt energiám. Szilárd (egy barátom) már hetekkel ezelőtt elkezdte javítani nekem azt a Balenciaga-szoknyát, ami az alapot képezte volna. Ám végül kénytelenek voltunk ruhává alakítani, az eredeti viselője vagy kétméteres hölgy lehetett, mert hiába volt tizenkét centiméteres a cipőm, képtelenség volt viselnem. Így viszont – kiegészítve egy art deco fejdísszel – valóságos (ám viselhetetlen) csodát kreáltunk, amit az ágyon kellett rám rakni, és összedrótozni a hátát, majd úgy pakoltunk be a taxiba, mint egy különösen törékeny bútordarabot, lapjával. De megértem azt, hogy odajött hozzám egy nő, aki divattervezőnek nézett, és meg akart rendelni tőlem egy darabot, és megértem azt is, hogy nem tudtam úgy megmozdulni, hogy egyszerűen mindenkinek félre ne kelljen állnia az utamból…
Holnap is kimegyek, hogy magamon kívül mást is lássak végre… Meg amúgy is meg kell nézni a VOLTA-t is (ott van magyar kiállító, már évek óta a Deák Erika Galéria, csütörtökön lesz az ő részvételükkel egy beszélgetés is a magyar művészetről). És ha egy kicsit elterelődik magamról a figyelmem, megtekintem a Kunstmuseumban a Renoir- és a Beyelerben a Jeff Koons-kiállítást is…
