Hosszú vonatozás előtt álltam, már nyolc-tíz éve is lehetett, bementem hát az aluljáróban egy antikváriumba, hogy valami vidám, könnyed olvasmányt pattintsak az útra. Oh, Kästner, csillant fel a szemem, amikor megláttam a könyvet, imádom, gyerek- és kamaszkorom nagy nevettetője, bár az adott munkát nem ismertem, amin csodálkoztam, mert azt hittem, az összes fellelhető ifjúsági könyvét felfaltam már, az meg, hogy másmilyet is alkotott volna, fel sem merült bennem, és gondolom, sokakban sem, hiszen alapvetően lájtos, szellemes alkotóként ismerjük a szerzőt. Aztán, már a vonaton, rögtön az előszónál felkaptam a fejem („A moralisták nem szabályos, hanem ferde tükröt tartanak a kortársaik elé. Művészi eszköztáruk elfogadott, egyszersmind hatásos darabja a karikatúra. Ha már az sem segít, nem segít semmi. S ha nem, hát nem – volt már ilyen és lesz is még. Ritkaságszámba csak az menne, ha a moralista elcsüggedne ettől. Márpedig az ő törzshelye, most és mindörökké, a süllyedő hajó. Ott tart ki, ameddig lehet. Jelszava változatlanul: Csak azért is!”).
A könyv 1930-ban jelent meg, és valóban nem más, mint a weimari köztársaság Berlinjének fekete tintával megírt gúnyrajza. Fabian ifjú hírlapíró, és fokozatosan szembesül először a média cinizmusával („Azon munkálkodom, hogy következetesen helytelen lépéseket tegyünk. Minden, ami gigantikus méreteket ölt, már imponál, így az ostobaság is” – mondja a legnagyobb napilap hírszerkesztője, aki tudatosan hamisítja, ferdíti a nagyközönségnek áramló információkat), majd a rendszerek lehetetlenségével („…kizárt dolognak tartom a józan ész és a hatalom házasságát. Ez esetben sajnos kibékíthetetlen ellentétről van szó. Meggyőződésem, hogy az emberiségnek, jelen állapotában, csak két lehetősége van. Az emberek vagy elégedetlenek a sorsukkal, s hogy javítsanak rajta, kölcsönösen agyonverik egymást, vagy pedig, ami tisztán elméleti síkon elképzelhető: nagyon elégedettek magukkal is meg a világgal is, ez esetben viszont unalmukban lesznek öngyilkosok” – fejtegeti az egyre kiábrándultabb Fabian a barátjának), később a szegénységgel kívülről, a munkanélküliséggel, megélve, a nácik rémtetteivel, szeretője állhatatlanságával. (De még neki is minden jót kíván a pokolban: „Először is szedd össze magad. Régi recept, de hasznos. Levágtad a saját fejedet, most légy résen, nehogy hiábavaló áldozat legyen.”)
Próbálja őrizni magát, és egyetlen megmaradt értékét, a humanizmusát. Az egyik legszebb jelenet, amikor Fabiant meglátogatja vidéki édesanyja, és hogy segítse fiát, aki nem fogadott el tőle semmit, becsempészett a szobájába húsz márkát. Csakhogy előtte Fabian is, aki tudta, milyen nehéz a mama sorsa, épp egy húszmárkást rejtett a mama táskájába. „Fabian eltette a húszmárkást. Anyja ott ül a vonaton, és hamarosan megtalálja retiküljében a másik húszmárkást, amit ő dugott oda. Matematikailag a végeredmény nulla. Hiszen mindkettőjüknek ugyanannyi a pénze, mint azelőtt. Csakhogy a jótettek nem sztornírozzák egymást. A morális egyenletek más eredményt adnak, mint az aritmetikaiak.”
Míg a Zabhegyező Holdenje Fitzgeralddal ült volna le sörözni (és abból alapos berúgás kerekedett volna), én, úgy vélem, Erich Kästnerrel tudnék végigbeszélgetni napokat és éjszakákat. Kästner írt verseket, forgatókönyveket, több mint 350 publicisztikai írása maradt ránk (valószínűleg sokkal több is megszületett, de a charlottenburgi háza leégett 1944-ben). Kästner a polgári humanizmus képviselője volt, aki minden átélt borzalom és árulás, a mikro- és makrotörténelem minden józan ésszel ellentétes megmutatkozása ellenére megrögzötten hitt az emberi humánumban. A Fabian hihetetlenül nagy regény, ha rajtam múlna, ezt tenném most kötelező olvasmánnyá, ezt emelném be a NAT-ba. Mondanivalója a mai szürreális valóságban húsbavágóan aktuális, és egyben mindenkori felkiáltójel is, de persze nem mindenki kedveli, ha kicsit is felnyitják a szemét… Én mindenesetre szóltam, próbálok morzézni a süllyedő hajóról.
