Talán az ősz illik leginkább hozzá, a vég előtti utolsó tündöklése a természetnek. Talán ő az a költő, akinek a legtöbb versét tudom fejből idézni, megmaradtak bennem, nem tudnak kopni. Hogyan is tudnának: gyakran éppen a már kopottat, lecsupaszítottat ábrázolják, a csontba vájódnak, de szépen és lassan, nem tűnik fel, ahogy végzik a munkájukat, csak mire már belénk épültek.
Lélek, mélabú, bánat, hold és ősz – másnál összerándulnék, ha így olvasnék róluk. Trakl – szerintem – az egyik legnagyobb expresszionista költő, világa szűknek tűnik, képei egyneműnek, mégis ebből a monomániás, konok és következetes tébolyból végtelen és összetéveszthetetlen univerzum épül fel. (Egyik kedvencem a Helian című vers. „A szellem magányos óráiban / oly szép járni a napban / a nyár sárga falai mentén. / A fűben halkan csengenek a léptek; a szürke márványban / a pán fia még egyre alszik. (…) Ó, a drága holtak arca mily komoly. / De igaz pillantásuk örvendezteti a lelket.” Ford.: Erdélyi Z. János)
A karcsú kis kötetet (mint annyi kedvenc költőm munkáit) Rita barátnőmtől kaptam 1994-ben, a születésnapomra. A kép is (éppen ezért) egy régi születésnapi bulimon készült, a Sarkban, talán épp tíz évvel ezután. Nem egy jó fotó, én sem nézek ki valami fényesen rajta, ám a szemem olyan, amilyen akkoriban igen gyakran volt: az bizony meg-megtörő fénnyel ragyog, teli van mámorral, ritkán kijózanodással, mindig az aznappal, ami nem lendületet ad, hanem csak a kétely nélküli meggyőződést, hogy igen, megyek tovább. Jó kis évek voltak ezek, extázis és megborulások váltogatták egymást, követhetetlen ütemben. Else Lasker-Schüler és Trakl évei, gyakran olvasgattam őket a lesötétített szobám mélyén. Ők ketten közel álltak egymáshoz, testvér szenvedés és őrült belső lángolás kötötte őket össze – a barátság mellett. Amikor először megtudtam, hogy ők ismerték és szerették egymást, nagyon megnyugtatott a tudat, hogy végtére is: a rokon szellemek tényleg tudnak találkozni.
Innen, távolról, a mai napig érzem a húzásukat, tudnak vinni magukkal. Értem sebzett magányukat, alkotói vágyukat, szenvedélyeiket. Trakl költészetében is akkor a legjobb elmerülni, mielőtt leszáll az este. Az alkonyat versei ezek, a derengésé, az öntudat határain levésé. Akkor az igazi olvasni őket, mikor eltűnnek a körvonalak, kontúrtalan a létezés. Homály, szürkület, nem látni, hol kezdődik az égbolt, lekúszik az erkély korlátjára, ráül a lapokra. Menni tovább ilyenkor, merülni öntudatlan, mintha langyos tengervízben úsznánk, lebegnénk. Ám a víz is anyagtalan, lehetne lég is, összemosódnak az őselemek, hiszen belső tűz fűti mindet. Úgy távolodhatunk el e versek olvasása közben a földtől, hogy tudjuk: megtart, még itt vagyunk. És ez sem biztos.
Ha költőkről írok, nem állom meg, hogy legalább egyetlen verset ne tegyek közzé. Hát álljon itt is egy, nyári estékhez. Rövid darab, zenei, könnyen bemászik a fülünkbe. Pár napja elalvás előtt újra ez mantrázódik bennem, míg át nem úszom az álomba:
Rondó
Elcsordogál az arany nappal,
az esti színek, barna és kék;
halkká haltak a pásztorflőték
az esti színek, barna és kék
elcsordogált az arany nappal.
(Ford.: Erdélyi Z. János)
