52/26. Truman Capote

KOmplett

Gnóm volt, borzasztó, idegesítő. Elbűvölő volt, a fényképezőgép szerelmes volt belé, és ő maga is mindenkit „elcsábított”, aki a közelébe került. Fontos volt számomra, hogy éppen a 26. héten, az év – és a projekt – közepén írjak arról a szerzőről, akit a leginkább rokon léleknek érzek.

Egyik legnagyobb megzuhanásom tavaly márciusban volt, mikor a Fűhárfát először olvastam. Kisregény pedig, nem is tartják a legjelentősebb Capote-műnek, mégis. Már a nyitás szíven csapott. Egyszerű mondatok, költői nyelven megírva (Capote-nak ez volt a mindene, a nyelv zenéje), amiben – egyetlen fejezetben! – úgy éreztem, ott az életünk kisszerűsége és rideg csodája egyben. „Kifelé menet a városból, befordul az ember a Templom utcába, és hamarosan csontszínű tömbökkel borított és burjánzó barna virágokkal benőtt domb mellett megy el: ez a baptista temető. A mi rokonságunk fekszik itt, a Talbók, a Fenwickek; anyám nyugszik apám mellett, körülöttük húsz, vagy annál is több rokon sírja, mintha egy megkövült fa kifordult gyökerei fognák őket körül. (…) A rét a parti erdő homályába torkollik. Valamelyik szeptemberi napon lehetett, hogy abban az erdőben gyökeret szedtünk, és Dolly megszólalt: – Hallod? Ez a fűhárfa, és mindig mesél… mindenkinek a történetét tudja, aki a dombon fekszik, mindenkiét, aki valaha élt, és ha mi is meghalunk, a mienket is meséli majd.”



Fotó: Legát Tibor

 

A történetet egy kisfiú meséli el, akit az édesanyja az apja halála után saját unokatestvéreinél helyez el, a hideg Verena Talbot-nál és a félbolond Dollynál. A hátsó udvarban lakott Catherine Creek, Dolly barátnője, a szintén furcsa nő, aki indiánnak vallotta magát, bár első ránézésre látszott, hogy fekete, és aki műfog helyett vattával tömte ki, örökké rúzsozta magát, „annyi rúzst kent magára, hogy belekáprázott az ember szeme: világított az arcán, mint egy kocsi stoplámpája”.Ez a két teremtés szerette, nevelte és dédelgette a kisfiút, mígnem közbeszólt a sors, a kapzsi Verena személyében. A két nő ugyanis – mint két jó mesebeli boszorkány – értett a gyógyfüvekhez, azt küldözgették postán a rászorulóknak. Verena szerette volna, ha nagyüzemi alapokra építik tovább az ügyletet – mire a két nő és a gyermek megszökött, kiköltöztek egy fára, ahol azontúl éltek. Onnantól erről szól a könyv: kik követik őket, ki hogyan reagál az eseményekre.

A vége igazán lehangoló… Olvastam, hogy Truman rengeteget töprengett, hogyan zárja a könyvet. Végül sikerült a legigazabb (szerintem) és ezáltal legszomorúbb tanulságot levonnia…

A Hidegvérrel pedig, aminek a megírása voltaképpen a teljes romlásba döntötte, mind újságírói, mind írói tehetségét teljes, szédítő mivoltában mutatja. És értem mélyen belülről a dühét, amikor ezt írta bizonyos ítészeknek, akik soha nem ismerték el őt: „Menjetek a picsába! Mindannyian! Ha ennyire igazságtalanok vagytok, és nem veszitek észre, amikor valami igazán különleges, eredeti és nagyszerű, akkor menjetek a picsába! Nem izgatom magam miattatok többé, és nem akarom, hogy bármi közünk legyen egymáshoz. Ha nem tudtok értékelni egy olyan igazán rendkívüli könyvet, mint a Hidegvérrel, és azt az öt és fél évet, amit beletettem, meg az egész művészi erőt, stílust és technikát, akkor menjetek a picsába!”

(Egyébként a cikkeit is szeretem, a portréit, még a fiatalkori zsengéit is – de ez már az elfogultság. A Nyári átkelést például soha nem akarta megjelenve látni, valóban kilóg az életműből, de nem rossz az sem. Úgy hírlik, hogy Scarlett Johansson fog filmet forgatni belőle.) Akit mélyebben érdekel ennek a furcsa, nehezen kezelhető, egyszerre irritáló, mégis olyan sugárzó különcnek az élete, annak kötelező elolvasnia Gerald Clarke Capote című, csaknem 700 oldalas monográfiáját. Jó sok részt megjelöltem benne, és sokat tanultam tőle. Például azt, hogy másnak a bajait nem vehetem a nyakamba. „Elég! Sok olyan ember volt, aki próbált kihasználni – és néhányuknak sikerült is –, de eljutottam arra a pontra, hogy ha megtalálnák őket az East Riverben, egy táblával a nyakukban, hogy »Truman Capote tette ezt velem«, csak azt mondanám: »Nem tartoztam felelősséggel értük«.”

A Fűhárfát rengetegszer újraolvastam – úgy, mint egy költeményt szokás, számomra kicsit az is, egy nagy lendületű, mondatonként kibomló prózavers… A kép is ahhoz készült, próbálok úgy kinézni rajta, mint egy elveszett kisfiú a réten. Sikerült olyan fényeket elkapni, ami félárnyékban mutatja a rétet és az arcomat: az életem és az elmúlt, lezárt, meghalt időt. Benne a szüleimmel, a vágyaimmal és a feldolgozatlan múltammal, ami miatt nem tudok jól aludni éjjelente, amik kihozzák a szorongásrohamaimat. És fejem felett, a fűben mintha glóriát formálna a nap…

De mindez nem jelenti azt, hogy Truman többi művét ne szeretném. Az Álom luxuskivitelben mindig betalál, bár a magyar fordításban Holy Golightly Cily Hebrentschre magyarítása végtelenül félrevivő és zavaró… A Más hangok, más szobák utánozhatatlan atmoszférája bármikor elvarázsol, és a novelláit is nagyszerűnek tartom, még azokat is, amiket a leszálló ágban írt. Szeretem Truman beteg humorát, rokon az enyémmel. Nem egy-egy poénja van rendben, hanem maga az ábrázolás, a szemszög, az optika lesz komikus. Nem direkt szellemesség ez (bár Truman nagyon tudott nevetni azzal a lányos, sipító kis hangjával, írták róla), hanem valami erős hajlam a kifordított iránt. Így volt maga a figurája is egyszerre szánalmas, ha úgy nézték, groteszk, ha amúgy, szerethető, ha a másik oldalról, zseniálisan, ha elölről.

Truman megkapta, amire áhítozott, de mindent már későn, deformálva, máshogy. Gazdag lett, neve lett, valaki lett – de nem lett boldog tőle. Nem véletlen, hogy évekig írta a Meghallgatott imák című regényét, amiből végül csak néhány fejezet készült el. A könyv ötletét a mondás adta, ami körülbelül így szólt: sokkal több könnycsepp hullott a meghallgatott, mint a meg nem hallgatott imák miatt…

Neked ajánljuk