Karafiáth Orsolya

Mindig utáltam a mondást, amit főképp a nagymamámtól hallottam gyerekkoromban, ha féktelen jókedvem volt. „A vesztedet érzed.” Eleinte nem is értettem. De mélyen belém ivódott, hogy ha valami fantasztikusnak (netán csak nem teljesen reménytelennek, csüggesztőnek, életveszélyesnek) tűnik, akkor utána menetrendszerűen bekövetkezik a bukás.

Emily a tragikus sorsú három lány közül a középső. Irodalmi tehetsége először versírásban mutatkozott meg, de nem a versek tették ismertté a nevét. Az Üvöltő szelek az írónő egyetlen regénye, melyet Ellis Bell álnéven jelentett meg 1847-ben. A korabeli kritika a bonyolult regényszerkezetet vegyes érzésekkel fogadta, de a mű később bejárta az útját: alapregény lett, nagy klasszikus, amit mindenki más miatt szeret.

Ha valaki költözködik, nemigen marad ideje önmaga csinosítgatására, ráadásul egy ponton túl a célszerszámok is (teszem azt hajsütő, körömlakklemosó stb.) hiányoznak hozzá. A törülközők elkezdenek fura szagokat árasztani, de ki már nem cseréljük őket, mert minek… Másfél hete a felmosócuccokat is elpakoltuk, marad a sár… És ez még csak a kezdet.

A Semmi hozta meg számára a világsikert. Az a könyv, amiről már mindenki tudja, hogy először provokációnak bélyegezve betiltották, majd kötelező olvasmánnyá tették a dán oktatásban. Nem akartam írni róla, annyit foglalkoztam már vele, de valahogy nem tudok szabadulni a hatása alól.

Ági vagy két hete írt, hogy szállás kellene neki Grazban. Rögvest küldtem egy e-mailt az egyik kinti ismerősömnek, ám kiderült, hogy ő éppen egy nagyobb úton van, nem tud segíteni. Tovább nem is keresgéltem. Ma este jött a következő levél Ágitól, hogy holnap este tízre ér a városba, mi legyen.

Bizarr. Különös. Érzéki, de nem úgy. Vagy úgyabbul. Már akinek. Éjerdő – a cím maga is elég lenne egy egysoros versnek. Idegen könyv, távoli szöveg, ami behúz, beszippant mégis. Nagyon régen olvastam, de éveken túli, belülről táplálkozó, erős impressziókat hagyott hátra.

Hogy éppen a hoteloktól ne szoronganék? Természetesen ez is annak a hatalmas és mindent behálózó rettegéskomplexumnak a része, amit folyamatosan adagol (hol kisebb, hol nagyobb dózisokban) az élet. De mit lehet tenni? Egy magányos utazás esetén szinte kihívjuk magunk ellen a sorsot. Igen gyakran bukkan fel kéretlen kérő, vehemens udvarló a lobbiban, a bárban, a wellnessrészlegről pedig ne is beszéljünk…

A homok asszonya a talajvesztés regénye, minden értelemben. A küzdelem könyve és egyben a reménytelenségé is. Általános elidegenedettségével lesz személyes, hiszen úgy mutat rá a létünk céltalanságára és nevetségességére, hogy egy másodpercre azt érezzük, fellélegezhetünk. De éppen ettől lesz aztán homokkal teli a szánk.

Kezdem azt feltételezni, hogy nem létezik a világon semmiféle rendezőelv, mi magunk pedig kitartóan araszolunk rendezetlen sorokban a teljes káosz felé. Ám ezt a káoszt (szintén szeszélyes módon) mindenféle riasztó határidők szabdalják. És nincsen menekvés: ha talpon akarunk maradni, tartanunk kell magunkat hozzájuk.

Hogyan is vagyunk az úgynevezett kedvenc regényeinkkel? Amit ezerszer olvastunk már, azt tudjuk-e kritikusan nézni? Tudunk-e máshogy tekinteni arra a könyvre, ami fiatal felnőttkorunkban zsigerien hatott ránk? Lennének feleleteim, de akármit mondanék, az a Makrára nem állna. Nem állítom bizonyosan, hogy jól olvastam-olvasom, de egy biztos: belém ivódott, és (ha mindig másképp is) a mai napig működik…

Belegondoltunk már, mennyi erőnket veszi el az, hogy társaságkompatibilisek legyünk? Hogy mindig úgy illatozzunk, mint egy drogéria, hogy a szagunkkal ne zavarjuk meg a környezetünk nyugalmát? Én magam ritkán gondolok bele, pedig nekem aztán igazán zabálja az időmet ez a fajta tevékenység. Nézzünk kicsit a kényszereink mögé!

Zene, mese, áradás, naivitás. Megelevenedő legendák és a természet tobzódó képei. Egy költő, aki sohasem volt modern, és nálunk sosem lett akkora kultusza, mint Angliában. Tipikusan szép verseket írt. És engem mindig vonzott ez a fajta, már-már az együgyűségig lecsupaszított, egy fűszál ékességével mérhető esszenciális szépség.