Egy új regény finisében

KOmplett

Már másfél hete írok mint a megszállott, és ez alatt a másfél hét alatt többet haladtam, mint október óta – amikor legutóbb tudtam elvonulni alkotni – bármikor. És itt, a csendben, valahogy meg is nyugodtam, letisztultabbak lettek a gondolataim. Élek a gyanúperrel, hogy egy-egy ilyen elvonulás nem csak a regényírók lelkére van jó hatással.

Szemben a tó vize mókásan fodrozódik, örül annak a kis szellőnek, ami végre támadt ebben a fülledt, szörnyű melegben. Persze itt ez sem annyira elviselhetetlen, mint a városban lehet, a fák bevédenek, még napközben is lehet írni, persze vizekkel, gyógyteákkal alaposan utántöltve.

Ám legjobban az estéket szeretem, besötétedés után a hűs levegőt, és tényleg megszoktam már az állatok folyamatos vonulását is. A legcukibb a fületlen macska, aki, mikor először megjelent, a szívbajt hozta rám, úgy nézett ki, mint egy zombi, szürreális formája volt a fejének, valahogy megszoktam, hogy egy macskának van füle, az adja az édes kis pofájuk jellegét, ez a macska viszont úgy néz ki, mint valami elmebeteg preparátor kreációja, ismerjük ezeket, amikor nyúltestre menyétfejet varrnak, és a kezébe puskát tesznek, borzalom. Egyik éjjel megint jött egy róka, de ez kölyökróka volt, és a szerencsétlennek meg volt lőve a lába, sántított, meglepően közel jött, segítséget kért talán, szívet tépően függesztette rám a tekintetét, ám amikor elindultam felé, beteg lábához képest iszonyú sebességgel inalt el. Tegnap kis menyétek kergetőztek mellettem, és van már varangy barátom is, leül a lelocsolt kőre, és úgy néz rám, hogy a végén egyszer tényleg megcsókolom. Egyszóval hozzászoktam az idillhez, nincs is kedvem elmenni innen, bár félek, ha itt ragadnék, rám meg örökre rám ragadna ez az öreg néne őzikéje stílus, ami azért hosszú távon irritáló lenne.

A lényeg, hogy ma estére kész a könyv, utána már tényleg csak pihenek. Évek óta megvolt a téma, a szereplőimet már úgy ismertem, láttam magam előtt, mintha valóban létező alakok lennének, tudtam a sorsukat, ismertem a reakciójukat, de még így meg tudtak lepni írás közben, váratlanul reagáltak egy-egy párbeszédben, elmozdították egy kicsit a történetet. Különös módon nem vagyok bizonytalan, úgy érzem, azt sikerült megírnom, amit terveztem, de nagyon nehéz elengednem mindezt. Itt van előttem kinyomtatva a legutolsó, még variálás alatt álló fejezeten kívül az egész szöveg, és meglepő, milyen teste van a kéziratnak, és bosszantó, hogy mennyi apró hibát, következetlenséget, logikai bakit fedezek fel még mindig, minden egyes újraolvasásnál, holott már azt hittem, ennél jobban nem lehetett finomítani, csiszolni a szöveget. Hát lehet még, de úgy gondolom, ez már a szerkesztők munkája lesz, én már nem látom reálisan, nyilvánvaló elütések felett szaladt el a szemem, és akinek jelent meg már szövege, az pontosan tudja, hogy a kiadás után is felfedezünk majd bosszantó dolgokat, de akkor már késő.

Még nem tartok ott, hogy ráparázzak a reakciókra, hogy az esetleges lehúzásoktól bepánikoljak, ez majd a következő lépcsőfok lesz. Most próbálok egy kicsit elmerülni még a természetben, és tényleg javaslom mindenkinek, hogy a nyaralási lehetőségek közül egy hasonlóan teljesen nyugodt, elzárt, mobil és internet, társaság és újságok nélküli helyet válasszon. Ez a lelazult, elengedett állapot sokakat ki tudna billenteni a városi élet idegbajából…

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.