- csont -

Lajkó István az újabb zongoristageneráció egyik legígéretesebb tagja, aki új lemezén Ligeti György és Robert Schumann műveit kapcsolja össze.

A Budapesti Fesztiválzenekar nagyszerű lemezén található kompozíciók a tánc jegyében állnak.

londoni kamaraestjét rögzíti a kiadvány, amely nem könnyen beszerezhető nálunk, de minden térdig járást megérdemel. A Wigmore Hallban 2009.

Szokták kárhoztatni Pierre Boulezt, miszerint nem csupán deromantizálja Mahlert, hanem kilúgozza belőle az érzelmeket, zenéjét hideggé, érzelemmentessé teszi. Vagyis valamiképpen meghamisítja az osztrák mester intencióit.

című operájának 1853-as velencei bemutatója után a zeneszerző ezt írta egy bizalmasának: "A darab tegnap este megbukott. Én tehetek róla, vagy az énekesek? Az idő majd eldönti." El is döntötte, meg nem is.

fellépését óriási várakozás előzte meg, hiszen utoljára úttörőnyakkendőben lépett föl Pesten. Meglehetősen félszegen keveredett ki a színpadra; a furcsa, álmodozó jelenlét végig uralta személyes légkörét.

Bécsben lakva a pesti fellépése után volt alkalmam "hazájában" is látni a város új kedvencét, és első benyomásaim csak erősödtek: felületes, látszólag briliáns technikájú (valójában még e téren is inkább szélhámos) pianista, aki számomra felfoghatatlan okokból lett az állítólag igényes osztrák publikum liblingje. Most a Musikvereinsaalban adott koncertjeiből válogattak, és a helyzet változatlan.

(1933-) kései pályája valósággal csoda. Megrettentünk, amikor a kilencvenes években hírét vettük halálosnak tűnő betegségének, és aztán hálát adtunk istennek 2004 áprilisában, amikor a Zeneakadémián mégis láthattuk egy felülmúlhatatlan Mahler Kilencedik-előadással.

"Hetvenkét évesen vettem fel első szólólemezemet, mert mégis meg akartam magam 'örökíteni'. Örök bánatom volt ugyanis, hogy a világ számára nem létezem önálló lényként, hanem csak úgy, mint a férjemhez tartozó valami.

Az 1931-ben, a mai Csehország területén található Wiesenbergben született zongoraművész 2008-as visszavonulásáig egyike volt az 1956 utáni korszak meghatározó előadóinak. Nemcsak zongorista volt, hanem - a német mellett angolul is! - remek költő (és ezt a szereplési vágyát még nem adta fel, nemrég saját verseinek tolmácsolójaként lépett fel a bécsi Konzerthausban, a zongorista Pierre Laurent-Aimard kíséretével), nagyszerű esszéista, egészében ama bizonyos klasszikus korszakba tartozó, okos, felvilágosult, kellemesen ironikus kultúrlény.

Köztudott, hogy 1842-ben Verdi pokoli hangulatban fogott az opera komponálásába, amely később fiatalkora első döntő sikere lett. És noha Merelli, a Scala impresszáriója valósággal rátukmálta a szövegkönyvet, Verdinek esze ágában sem volt elolvasni - nemrég halt meg fiatal felesége és két kisgyermeke, ugyan mit érdekelték őt Nabukodonozor és a héberek kínjai? Aztán a pillantása a mára híres sorokra esett: "Va, pensiero", és már meg is volt az első dallam, a nagy szabadságkórus, az akkori, osztrákok uralta Itália egyik titkos nemzeti himnusza, melyet a Lamberto Gardelli dirigálta Bécsi Operakórus valami hihetetlen könnyedséggel, szinte táncos jókedvvel ad elő.