Nagy zongorista, de nem nagy muzsikus - ez a laposság volt az elsõ rész summája. De a szünet után átszakadt a gát. Mert Kiszin úgy játszott Chopint (Négy ballada), hogy abban nem volt semmi közhelyesen "Chopin-szerû", azaz hiányoztak az elomlások, a rubátók, a hangzás varázsa, a halál érzetének kissé dekadens kéje. Aki itt haldoklott, nem nekrofil gyönyörbõl tette. Messze tûnt minden önsajnálat - kopáran, egyben félelmetes monumentalitással tárult fel a kreatúra biztos bukása, jeges magánya. Ennek zenei-mûvészi alapját nem biztosíthatja más, mint a tökéletesen hidegfejû elemzés. Kiszin olyan vonásait, olyan rejtett összefüggéseit, motivikus (szinte bachi szigorúságú) együttállásait hozta elõ ezeknek a milliószor játszott mûveknek, amelyeket még sosem hallottunk, és nem is sejtettük, hogy ott rejlenek bennük. A népszerû g-moll ballada után felhördült a tömeg, ugyanezt tette a harmadik után is. Eljött az idõ, hogy Recenzens visszavonja a szünet elõtti nézeteit. Az elsõ ráadás (Chopin: cisz-moll keringõ) a valcer mûfajának rekviemjeként hangzott el.
Mûvészetek Palotája, november 17.
*****