Köztudott, hogy 1842-ben Verdi pokoli hangulatban fogott az opera komponálásába, amely késõbb fiatalkora elsõ döntõ sikere lett. És noha Merelli, a Scala impresszáriója valósággal rátukmálta a szövegkönyvet, Verdinek esze ágában sem volt elolvasni - nemrég halt meg fiatal felesége és két kisgyermeke, ugyan mit érdekelték õt Nabukodonozor és a héberek kínjai? Aztán a pillantása a mára híres sorokra esett: "Va, pensiero", és már meg is volt az elsõ dallam, a nagy szabadságkórus, az akkori, osztrákok uralta Itália egyik titkos nemzeti himnusza, melyet a Lamberto Gardelli dirigálta Bécsi Operakórus valami hihetetlen könnyedséggel, szinte táncos jókedvvel ad elõ. A zenekar (a Staatsoper együttese, azaz gyakorlatilag a Bécsi Filharmonikusok) ugyancsak remekel, náluk is az erõlködés nélküli, természetes intonáció a legfõbb jellemzõ.
A felvétel 1965-ben, az operaéneklés (és nem játszás!) egyik utolsó aranykorában készült; a címszereplõ a gigászi Tito Gobbi, akinek legfõbb erénye nem a hang szépsége volt (olykor eléggé fojtottan és nem is tökéletesen tisztán énekel), hanem az emberábrázolás mélysége, igazsága - ennyiben erõsen megelõzte a maga korát. Nagy monológja az utolsó felvonásban megdöbbentõ, megrázó és fenséges. Az Abigéllel vívott hatalmas csatájában méltó partnere a mára kissé elfeledett Elena Souliotis - õ is elsõsorban a zenei-emberi igazságra törekszik, eközben persze bírja a szólam emberfeletti nehézségeit is. De a legfõbb hõs természetesen Gardelli: vérbeli olasz dirigens, megszállottan tüzes, ugyanakkor szinte németesen pontos.
The Originals - Decca, 2 CD, 2009
*****
