Ami nem evidencia, noha az lehetne, hiszen Ligetire bevallottan erősen hatott Schumann zongoraletétjeinek elképesztő virtuozitása és polifóniája; érett kori nagy sorozata, az Etűdök ebben a szellemben íródott. Lajkó most Ligeti magyarországi korszakának talán legjelentősebb, de keveset játszott művét (Musica ricercata) állítja Schumann nagy f-moll szonátája mellé, kiegészítve két, manuálisan páratlanul nehéz darabbal: Schumanntól a Paganini alapján írt e-moll etűd, Ligetitől az említett kései ciklusból a Der Zauberlehrling szerepel. A kétféle kor érzelmessége, másként áradó, de egyként bővérű romantikája és humora most egymást erősíti: Ligeti szinte sátáni kajánsága kissé megszelídül Schumann holdfényes költészetétől, akinek a magyar mester társaságában felerősödik monomániás ritmikus megszállottsága, az f-moll szonáta egyik jellemzője, különösen a Scherzo tételben.
A roppant anyagból először is leszűrhető Lajkó István fölényes virtuozitása, arányérzéke, mely mindig megóvja a vad szélsőségektől, noha e művek könnyen ebbe az irányba csábíthatják az előadót. A Ligeti-darabokban persze dübörögnek a megszállottan, olykor parodisztikusan ismételgetett ritmusképletek, de a humor sosem megy el a végzetesen groteszk irányába, miként a túlzottan lírai, mondhatni giccses eláradás is idegen ettől az interpretációtól. Mégis itt találhatjuk Lajkó István játékának pillanatnyi gyengéjét, azt, hogy a kiegyenlített arányosság olykor a lekerekített személytelenség irányába hat; egyelőre még nem egészen világos, nem erős kontúrokkal megrajzolt a fiatal tehetség előadói portréja. De a jövő nyilvánvalóan az övé.
InterACTIONS, 2011
