Kissé határozottabb válasz jön a sajnos ritkán elõadott Benjamin Britten-darabban (az ugyancsak C-dúrban írt zongora-cselló szonátában). Most "tündér változatok mûhelye a világ", ahogy a mi Berzsenyink írta. Soha nem végletesen tragikus a szemlélet, a második tétel - meghökkentõen bartókos, egyébként 1960-ban írt - groteszk játéka furcsa táncra hív, és ezt teszi a következõkben is, az utolsó tételben talán kissé megalkuvóan. De az utolsó szó a nagy Brahms-szonáta (F-dúr, op. 99.). A hatalmas, dús fénnyel, szimfonikus gazdagsággal megszólaló elsõ tétel kidolgozási részének végén (3:36) szinte kilihegi magát a zene, összeroskad - hasonlíthatatlan mélypont, depresz-szió. De aztán újra nekivágnak: a második tételben - a Várjon zongorája fölött felkerengõ cselló csodálatos legátója révén - schuberti tisztasággal énekelnek; a (látszólagos) naivitás bécsi, de az élet rezignált prózája (Fontane, Storm) északi-késõnémet - a ködök mögött valamiféle bizalom sejlik fel, hit a melódiában. A harmadik tétel felirata: Allegro passionato. És valóban szenvedélyesen zengenek fel az "élet viharai", hogy egy Schubert-zongoradarab címét idézzem, melyet a középrészben ismét bódító édességgel megszólaló éneklés alig képes enyhíteni. A két hangszeres intim regény végül békévé oldódik - kiharcolt megoldás, egy élet summája.
Az õrjöngõ közönséget egy mesésen tiszta ráadással jutalmazzák: ez a lassú tétel (Chopin: g-moll szonáta) újabb békévé oldja az élet nyomasztó emlékeit.
Wigmore Hall Live, 2010
*****
