címû operájának 1853-as velencei bemutatója után a zeneszerzõ ezt írta egy bizalmasának: "A darab tegnap este megbukott. Én tehetek róla, vagy az énekesek? Az idõ majd eldönti." El is döntötte, meg nem is. Hogy a mû remek, az immár nem kérdés, de hogy miért hasalt el "akkor éjjel", erre ma már nem felelhet még az Idõ sem, mely - Thalész szerint legalább - a legbölcsebb. Viszont könnyen dönthetünk az 1995-ben felvett, most olcsón (librettó nélkül) kiadott, Zubin Mehta által ihletetten, meggyõzõen és színekben gazdagon dirigált elõadásról: az énekeseknek kell elvinniük a balhét. A címszerepben Kiri Te Kanawa (1944) vékonyka, és szinte minden drámaiságot nélkülöz, azaz a szerepformálással nem készült el teljesen, noha a második felvonásra roppantul belehúz. Minden erejét a nagyjából perfektül kivitelezett koloratúrákra tartalékolja, és noha a felsõ regiszterben csak kissé visít, plusz kényes átkötései is technikásak, egészében ez nem drámai ábrázolás, hanem csak amolyan nívós ráéneklés. Alfredo szerepében az egykor isteni lírai tenor, az 1927-ben született Alfredo Kraus lép fel, és ezzel, sajnos, mindent elmondtunk. Préselt felsõ hangok, lebegõ intonáció, orrhangú érzelmek. Legfiatalabb a fõhõsök közül az 1962-es orosz Dmitri Hvorostovsky, aki a felvétel tanúsága szerint már alig harmincévesen is megfelelõ rezignációval rendelkezett Germonthoz, aki az aggul aggódó operás apaszerepek egyik legjelentõsebbje. Vagy csak ámítás a szerepformálás? Mert mintha inkább festett vérzést csatornázna decensen a délceg-hazug krasznojarszki belami.
Universal/Decca: Opera!, 2010, 2 CD
*** és fél
