A Nemzeti Filharmonikusok Liszt-lemeze részben a tavalyi Liszt-év megnyitó koncertjének élő felvétele. Némileg protokollműsor, így aztán inkább ünnepélyes, és nem feltétlenül Liszt Ferenc java terméséből válogat.A Les préludes az egyik legtöbbet játszott szimfonikus költemény. Szinte duzzad a retorikától, a nagy érzeményektől, és a karmester, Kocsis Zoltán nem is akarja elfedni ezt, a rezek harsognak, a vonóskar vijjog, az üstdob pereg, ékesen bizonyítva, mennyit fejlődött fő-zeneigazgatója munkája révén az együttes. Jó szórakozás, film nélküli filmzene.
Viszont az Amit a hegyen hallani című opus valahogy unalmas, üres, ötlettelen darabak tűnik; inkább szimfonikus, mint a költemény, ráadásul minden, csak nem kisszabású - előadási ideje fél óra. Természetesen érthető, ha a karmester és a zenekar örömét leli előadásában, hiszen itt aztán mindenki bemutathatja tudását, a hegedűtől a basszusklarinétig, a pikolótól a harsonáig minden hangszer komoly lehetőséget kap. De a rengeteg ismétlés, a lapos szónoklás menthetetlenül elavult. Liszt amolyan világ-szimfóniának szánhatta, hiszen ott rejlik benne a zeneszerzőt egész életében mélyen foglalkoztató Faust-problematika, amelyet ezúttal nem sikerült olyan szinten taglalnia, mint a h-moll szonáta vagy éppen a Faust-szimfónia esetében.
Már szinte a szalonzene világába visz a második szám, a Magyar fantázia, ez a nagyzenekarra és zongorára írt "rapszódia", műnépies alapdallammal ("Magasan repül a daru..."). Bámulattal hallgathatjuk Farkas Gábor lenyűgöző virtuozitását, billentése színgazdagságát, ritmikus pontosságát, a lírikus részekben mutatott finomságait, indulatai hitelességét, bár némi humort azért hiányolhatunk játékából. És noha olykor valamiféle "vendéglátós" intonáció giccsesíti el játékát, ebben a darabban ezt könnyen megbocsáthatja a hallgató: ifjúkorában Liszttől köztudottan nem állt távol a limonádészerű érzelmi potpourri.
Warner, 2011
