Két alapmű, a 20. század legjelentősebb balettzenéi (magyar nevükön: Sacre du printemps - "Tavaszi áldozat"; Tűzmadár) mellett két alkalmi táncmuzsika, a Scherzo a la Russe és a Tango. Utóbbi kettőből (annak megállapítása mellett, hogy Fellini híres kísérőzene-komponistája, Nino Rota innen "koppintotta" egész stílusát) leszűrhetjük, hogy Haydn mellett Stravinsky volt a zenetörténet legszellemesebb komponistája; náluk a humor nem adalék anyag, hanem szellemi magatartás, az élet sója. És egyben a zene motorja. Itt mindenekelőtt a ritmikus trükkök ezreiről van szó, az apró hangsúlyeltolásokról, melyek révén a legegyszerűbb dallamcsíra is mozgási energiával telítődik, és a végén odáig akkumulálódik, hogy szinte szétrobbantja az épeszű kereteket - ezt emlegették Stravinsky barbár vonásaként. De a mesés orosz ennél ravaszabb varázsló, mindig józan részeg, aki vaskézzel ellenőrzi a tagolatlan tántorgást. A Sacre mostani előadása is ilyen; nem annyira megszállott tánczene, mint inkább a világ teremtése és apoteózisa. Ennek jegyében a karmester Fischer Iván a Stravinsky által dirigált verzióhoz képest lassúbb tempókat vesz, a mű ünnepélyesebb-egyetemesebb vonásait küldi a frontba, sok olyan rejtett szólam bámulatos kijátszásával, melyet eddig nemigen ismertünk. A játékosság kissé elvész, megmarad viszont az óriási dimenziók mozgása. A Tűzmadár a színorgiával hat, szinte halljuk és szagoljuk a fényt, mely minden ütemből árad.
Channel Classics, 2012
